2017.08.12. 11:01 – Kovács.Attila

Váratlan meghatások – Túlkorosan a Szigeten, 2. rész

20170810_214557_sm.jpg

Az ember sosem tudhatja, hol érik új inspirációk, a Sziget eddigi két napjának talán ez a legfontosabb tanulsága. Ahogy a Billy Talent is teljesen ismeretlen volt számomra, úgy a Biffy Clyro is elment mellettem eddig, akár a székesfehérvári gyors, amikor egyszer kissé kapatos állapotban leugrottam a másik vágányon várakozó vonatról Agárdnál, miután másodszor is rossz szerelvényre szálltam fel. Tizenöt másodpercen múlott, hogy nem kerültem be a hírekbe akkor, de ez egy másik történet. A skótok mindazonáltal csak az egyik kellemes meglepetést jelentették tegnap.

A Biffy Clyro ugyanis olyan felemelő, lélekkel teli koncertet adott tegnap, amit nem vártam volna egy Sziget nagyszínpados fellépőtől, legyen ez bármennyire is előítéletes kijelentés. Ez az izzadt, csatakos hajú, széttetovált, melegítős csóka a klasszikus énekes-dalszerzők egyik kései leszármazottja, és bár egyetlen dalukat sem ismertem korábban, nem tudtam nem elhinni, hogy megéli azt, amiről énekel. Már a hivatalos műsoridőben is nagy energiákat szabadítottak fel a színpadon, de a ráadásban elsőként következő, egy szál gitárral kezdett Machines előadása közben szabályosan bepárásodott a tekintetem, valósággal megható volt ugyanis látni, hogy valaki képes póz nélkül belehalni a saját dalába tízezer ember előtt. Az utolsó Stingin Belle, a stúdióváltozathoz képest elnyújtott - igen, azóta meghallgattam - , skótdudás lezárásával pedig kétséget kizáróan katartikus volt, valahogy így kell elegánsan belevinni a nemzeti hovatartozást a rockzenébe. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a több vokál- és hangszeres szólam szól annál, mint amit a zenészek négy hangszerrel képesek lennének előadni, de ez már bevett szokás évtizedek óta bármilyen stílusban. De olyan hangulati töltet volt jelen a zenében, ami csak a legjobbak sajátja, így eszem ágában sem volt emiatt kukacoskodni. Ehhez képest a szerdai Billy Talent közönségének körülbelül a fele, ha nézte őket, de hát ki tudja, ez min múlik.

Az átszellemülésnek a világ - nem tudok jobb szót - legrőtebb nője vetett véget: mialatt azon gondolkodtam, milyen váratlan helyzetek érinthetik meg az embert, és hogy ez milyen felemelő érzés, egy nálam fél fejjel magasabb - pedig én sem vagyok épp mélynövésű - , vörös hajú és vörös fejű, igen-igen plus size modell öklendezte fülembe a mondatot, miszerint "Where's the toilet?" Annyira meglepődtem, hogy sietve útba igazítottam, majd amikor láttam, hogy a maligánfokára való tekintettel, ha odavezetném, sem feltétlenül találná meg, inkább távoztam a helyszínről. Remélem, azért odaért.

20170810_214214_sm.jpg

Ezután a kalandozás mellett döntöttem: pittyegtettem a Mastercardot némi védőitalért - a napközben összekotyvasztott bodzaszörp ekkorra már elfogyott - és elindultam, amerre a lábam vitt. Meglepetésemre a világzenei színpadnál kötöttem ki, ahol épp a Söndörgő együttes húzta a talpalávalót. Na király, végre egy kis Kelebladű, jutott eszembe egyből Hajós András eszmefutattatása a világzenéről. Ezt a sztereotípiát körülbelül fél perc alatt cáfolta meg az Eredics testvérek zenekara, ugyanis bármilyen zenét szerető ember számára körülbelül ennyi időbe telik, amíg rájön, hogy az autentikus folkzenének valójában félelmetes ereje van, legyen akár magyar, akár délszláv, vagy bármi más, különösen ha ilyen formátumú muzsikusok kezei alatt szólal meg. Összeszámolni nem tudom, hogy a zenekar tagjai külön-külön is hányféle hangszeren játszottak az előadás folyamán. Az egész teljesen olyan volt, mint amikor Paul Simon You Can Call Me Al klipjében a főhős mindig behoz valami újabb sípot, dobot, nádihegedűt, csak épp Chevy Chase nem ejtette be a vizespoharat a dobállványba.

Az előadás lehengerlő volt, olykor még a Barbaro is eszembe jutott, hiszen a dallamvilág kvázi megegyezett, csak itt a kétnyakú gitár meg a torzító helyett tamburica, brácsatambura, meg ki tudja még, milyen játékszerek voltak. A legjobb pillanatokban meglepetésemre ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint egy órával korábban a Biffy Clyro-n, pedig zeneileg a kettőnek semmi köze egymáshoz, azon kívül, hogy szívből jövő, szenvedélyes zenékről van szó. Legalábbis elgondolkodtató. 

Már korábban feltett szándékom volt, hogy ezúttal múzeumba is elmegyek, hiszen a Szigeten jó pár ilyen sátor található. Ugye a vicc úgy szól, hogy azért járunk kocsmába, mert a múzeumok este már nincsenek nyitva, gondoltam, milyen jó lesz majd, hogy végre itt megcáfolhatom ezt. A poén sejthető - mire odaértem, már bezártak ezek a helyszínek. Később elkeveredtem a The Vaccines koncertjére is, amit elvi megfontolásokból körülbelül egy percig sikerült néznem. A baráti körömben ismert zenei inkvizítorként ugyanis megfogadtam, hogy soha egy zenekart nem vagyok hajlandó meghallgatni, akiknek az első szembejövő gitártémáját ki tudom találni előre, hangra pontosan. Olyat meg pláne, aki éjnek évadján egy sátorban napszemüvegben lép színpadra. Így aztán nem is vártam meg a Dream Lover után következő dalt. Elnézést mindenkitől, aki szereti, de azért elvek is vannak a világon.

Persze ilyen alapon a szintén napszemüvegben fellépő Lajkó Félixet is kihagyhattam volna, de ő megtehet ilyesmit, ugyanis szimplán zseni. Ezúttal az Óperentzia duóval közös produkciót láthattuk, így hárman valami elképesztő hangzást és hangulatot sikerült produkálniuk. Papíron semmi élvezetet nem kellene találnom abban, hogy valaki trance- és dub alapokra, elektronikára és szintidrónokra kínozza a hegedűt, vagy alkalmasint a citerát, mindezt körülbelül hét-nyolc perces kompozíciók formájában, mégis azon kaptam magam, hogy időről időre felkapom a légbasszusgitárt - a légciterával még nem mertem kísérletezni, ahhoz túlságosan színjózan voltam, és messziről akár táncnak is nevezhető mozdulatokat teszek, pedig ilyesmit manapság maximum lakodalmakon vagyok hajlandó csinálni, hajnali fél három körül. A közönség körében szabályos táncmulatság alakult ki, az Ozoráról érkezett fűszagú arcok, a lenge öltözetű bölcsészlányok, vagy a Guns N' Roses pólós rockerek egyaránt megtalálták a maguk számítását a koncerten. Tinédzserkorom szépemlékű Kaláka fesztiváljaira emlékeztetett az egész, vigyorogtam is nagyokat, amikor épp nem az államat keresgettem a minimál dobszerkón játszó Bánházi Gábor egy-egy jól sikerült pörgetése után.

20170810_225017_cut.jpg

Minimum világszínvonal volt ez, a szó minden értelmében. Magam sem gondoltam volna, hogy pont a világzenei színpad előtt ragadok majd le, de állítom, a Sziget egyik legértékesebb helyszíne, pláne ha valaki hozzám hasonlóan nem szereti a többtízezres tömeget.

Meglehetősen korán, éjfél előtt visszatértem a sátorba, bár előtte még belenéztem a Park színpadán Elvis Presley emlékműsort nyomó Ed Philips And The Memphis Patrolba, akiknek soraiban felfedeztem a Mystery Gang korábbi dobosát, Fácánt is. Általában véve nem követem a tribute produkciókat, de itt tényleg a helyén volt minden, a mélyen búgó vokáltól a korabeli - szerintem - rendőregyenruhákon át a megint csak minimáldobszerkóig, de akkor már kicsit fáradt voltam egy őrült rock 'n roll partihoz. Remélem, ma eljutok végre a múzeumokba is. 


beszámoló fesztivál sziget mastercard



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.