Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jó dolog fesztiválozni közönségként, hiszen lehet megkötések nélkül szórakozni. Nincs az, hogy egy óra múlva játszunk, és most már tényleg le kéne állni a fröccsözéssel, különben játék közben elperecelsz egy hegyoldalon, aztán meg rajtad röhög a fél internet. De a zenész mindig zenész marad, és ha alkalom nyílik rá, hogy besöpörhessen némi figyelmet, akkor az az alkalom meg lesz ragadva, pláne ha ezért nem kell a barátaival együtt Teletubbie-nak öltözni, elég kiállni egy színpadra pár saját dallal. Ennek köszönhető, hogy szombaton kora reggel vonatra pattantam, és elhúztam pár órára Bildeinbe, hogy aztán estére még pont visszaérjek a Szigetre, és begyűjtsem a fesztivál eddigi legkellemesebb meglepetését. (Fotó: Sziget Facebook, Rockstar Photographers)
A Bad Religion mindig is az egyik legszimpatikusabb punkzenekar volt számomra, de amíg ők a Budapest felé zötykölődtek a turnébuszban, addig én a már említett félóra alvás után elindultam az ellenkező irányba. Bildein, magyarul Beled közvetlenül a magyar határnál fekszik Burgenlandban, Pornóapáti tőszomszédságában, itt rendezik meg minden évben a Picture On fesztivált. A faluban körülbelül 350 ember él, ehhez képest tizennyolcadik éve rendezik meg itt augusztus elején ezt a kétnapos bulit. Ez nagyjából olyan, mintha gondolnék egyet, és a sajókápolnai templomkertben felállítanék egy színpadot, főzenekarként mondjuk a Judas Priesttel, de német nyelvterületen nem szokatlan az, hogy akár egy almáskertben is lehet rock- és metálfesztivált rendezni.
Délután fél négykor kerültünk sorra, bőven nem volt még teltház, de azért nem volt rossz hangszert fogni a kezembe azok után, hogy negyedik napja csak azt nézem, hogyan zenélnek mások. Ha valaki egyszer evett már befőttet, utána nehezebben éri be azzal, hogy nézi a gyümölcsöt az üvegben. Lecuccolás után elszaladtunk kajálni, aztán bepakoltunk a buszba, és a csapat fele már indult is vissza, hogy ki tudjanak tenni időben a szombathelyi vasútállomáson.
Ahogy visszaértem, félórán keresztül csak feküdtem a sátorban. A vonaton sem sikerült túl sokat aludni, így enyhén szólva sem voltam erőnlétem tetőfokán, de a Kiscsillagot mindenképp szerettem volna megnézni, ha már a Timur Lenk Artzone-os koncertjéről frankón lemaradtam napközben. Harapófogóval, de felhúztam magam a lóra. Szombat lévén talán most volt a legnagyobb tömeg, és az esti időpontra való tekintettel már igencsak nagy hangulatban voltak néhányan. Láttam épp összevesző barátokat, szemtanúja voltam életre szóló egyéjszakás kalandok szárba szökkenésének, meg annak, hogyan üli meg a rodeóbikát egy Freddie Mercury-ra zavarbaejtően hasonlító srác. Láttam tetőtől talpig piros latexba öltözött élő szoborembert, akiről nem tudtam eldönteni, hogy a fesztivál alkalmazottja-e, vagy csak egy nagyon kalandos kedvű látogató.
Láttam a már említett Teletubbie-csoportot, akik lelkesen fotóztatták magukat az arra járókkal. Nem láttam viszont a Kiscsillagot, mert előző este léptek fel. Mint kiderült, a saját koncertünk dátumára emlékeztem rosszul, és miután tök jól kitaláltam és megszerveztem, hogy Lovasiékra még pont odaérek, rájöttem, hogy 12-e van.
Cserébe láttam Szabó Balázs és bandájának koncertjét, ami azon kívül, hogy a frontember konzekvensen "a következő muzsika"-ként konferálta fel az épp aktuális dalt, kifejezetten tetszett, pedig ezt a vonalat sem erőltetem túl a hétköznapokban. A Bájoló című Radnóti-vers feldolgozása élőben egyenesen katartikus volt, ezt nagyon eltalálták, és a saját dalokba sem tudok belekötni, bár annyira azért nem szellemültem át, mint azok a rajongók, akik a koncert vége után kórusban énekelték, hogy "lélek vagyok, élni szeretnék". A kisebbik kellemes meglepetés.
A legnagyobb viszont a Petra Várallyay Trio koncertje volt a komolyzenei színpadon. Csak úgy találomra leültem a beállásuk alatt, és körülbelül másfél perc múlva tudtam, hogy itt érdemes maradni még egy kicsit. A három igen fiatal zenész ugyanis olyat produkált, amire tényleg nem számítottam. Saját definíciójuk szerint ez fúziós jazz kicsit másképp, ami végül is jól kifejezi a zenét, de van ott minden, egy-két vadabb hangszeres résznél akár a kortárs zajzenék kedvelői is elismerően csettintenének. Mindhárman - Várallyay Petra - hegedű és billentyűs hangszerek, Berta Zalán - basszusgitár, Szikora Balázs - dob - virtuóz hangszeres játékosok, de a technikai megoldások a zenét szolgálják anélkül, hogy öncélúvá válnának. A szerzeményeik egyszerre összetettek, formabontók, és bámulatosan sokféle hangulatot képesek megjeleníteni akár egy dalon belül is. Az alapvetően inkább chill-out helyszín közönsége a koncert végén szinte egy emberként állt fel a babzsákfotelekből a tapshoz, velem együtt. Ezek a huszonévesek invencióban, hangszeres tudásban és előadásban is nettó világszínvonalat produkálnak, mindenkinek ajánlom őket, akiknek többről szól annál a zenehallgatás, mint hogy lerészegedjenek három ismerős akkordra.
Megérte tehát mégis ébren maradni. Aztán kidőltem, mint a rohadt nád, majdnem tizenkét órát aludtam. Ébredés után az első dolgom az volt, hogy vegyek valamit reggelire, de mivel a szigetes Aldinál hosszabb sor kígyózott, mint Zámbó Jimmy temetésén, úgy döntöttem, inkább kijövök cikket írni egy környékbeli cimborám vendégszobájába. Szerencsére a Mastercard egyérintős kártya sincs helyhez kötve, nemcsak a Szigeten, hanem a Kolosy téri Kistescóban is lehet vele fizetni, úgyhogy a készleteket is sikerült feltöltenem, hogy túléljem a hátralévő három napot. Hamarosan folytatjuk.
