2017.08.14. 17:21 – m.adi

Tömény romantika és lakossági elektró a nagyszínpadon

Sziget 25

img_5856.JPG

Két bejáratott, és két új zenekarról szólt a Sziget ötödik napja, hiszen a White Lies és a Hurts nem először hozza már el szép szerelmes számait Magyarországra, az Allah-Las és a zenekarnak mondjuk nem nevezhető The Chainsmokers viszont abszolút kurrens előadónak számít manapság. Az előbbi ráadásul a Sziget egyik legjobb koncertjét adta, de a többiről is elmondjuk, hogy milyen volt. És Bror Gunnar Janssonról is, aki bebizonyította, hogy a legjobb bulik a Szigeten sokszor a legkisebb helyszíneken vannak.
Fotók: Juhász Dorottya

Vasárnap délután egy igazi érzelmekkel túlfűtött blokkot láthatott a Sziget nagyszínpadának közönsége, a White Lies és a Hurts főszereplésével. Az előbbi zenekar hat év után tért vissza ismét a fesztiválra, azóta pedig kihozott két albumot, és ennek megfelelően lecserélte a setlist felét is, úgyhogy egyáltalán nem csak nosztalgiázásra készült. Alapvetően nem is lett volna semmi baj a fellépéssel, a zenekar visszafogott, ködös zenéje egyáltalán nem esett rosszul az embereknek a délutáni napsütésben, a gond csak annyi, hogy négy lemez ide vagy oda, a zenekarnak még nincsen annyi slágere, vagy akár csak koncertre való dala, hogy azzal rendesen fel lehessen tölteni a hetven perces műsoridőt.

Ráadásul a nagyobb slágerek jelentős részét a műsor első harmadában ellőtték, így bár tök jól indult, utána egyre ellaposodott, és végül unalmassá vált a londoni zenekar koncertje. Annyit azért érdemes kiemelni, hogy Harry McVeigh énekesnek úgy is tök erős a színpadi jelenléte, hogy a közönséghez vagy negyven percig egy szót sem szólt, a hangja pedig gyakorlatilag ugyanolyan, mint otthon a kisszobában fülhallgatón keresztül, ahol mondjuk annyival azért jobb hallgatni, hogy ha elegünk van már az unalmasabb számokból, akkor simán átnyomhatjuk továbbtekerhetünk a következőre. (m.adi)

Mire vágyhat egy lány? A Hurts szerint  tapadós, mellbimbóig kigombolt fehér ingre, fehér rózsára, és sok-sok szerelmes lírára, amelyekkel csak ő utána epekedig a megtört szívű rosszfiú, aki amúgy legbelül jó. Fájdalmasan nagy klisék ezek, de úgy tűnt, mégis tökéletesen működtek a Hurts koncertjén, fél nyolc tájékán idén talán még soha nem gyűlt össze akkora tömeg, mint tegnap a Nagyszínpad előtt – persze túlnyomórészt lányok, de hát ez azért nem olyan meglepő. Egyébként meg a frontember, Theo Hutchcraft folyamatos virágdobálásától – aminek valószínűleg egy egész rózsakert látta a kárát –, meg a túlzásba vitt fájdalmas nézéstől és a többi, kislányokat megcélzó mű sablonnyálaktól eltekintve, amellyel minden nő kétnaponta találkozik, a szintipop, és önmagukban a dalok  igazából egész élvezhetőek voltak.  A show rész sem maradt el, Theo jól ért a közönsége uralásához, mégha túlzásba is esett.

Valamint tényleg tud azért ez a zenekar, mert hiába van, hogy ők is csak évekkel ezelőtt voltak aktuálisak, onnantól, hogy 2010 tájékán a Wonderful Life-fal berobbantak a köztudatba, szinte elkergetni nem lehet őket a magyar fesztiválokról, hiszen 2015-öt leszámítva minden évben el lehetett őket csípni itt-ott, idén ráadásul a Sziget mellett, még az EFOTT is átérezhette a fájdalmakat. Ennek oka talán az lehet, hogy az eddigi, rövidnek számító pályafutásuk alatt is bőven gyártottak slágereket, úgymint a Miracle, a Somebody To Die For, vagy a Stay, amelyekért a közönség még most is odavolt. Na meg ne legyünk azért naivak, az álomvilágban élő lányok is kellenek a sikerhez. (Tina)

Zenei szempontból nézve az a jó a Szigetben, hogy bár tele van alapvetően kevésbé értékes, de nagyon népszerű produkciókkal, meg olyanokkal is, akik jó esetben öt éve voltak utoljára érdekesek, még mindig vannak a fesztiválon olyan fellépők, amik egyrészt aktuálisak, másrészt abszolút érdemes kimenni rájuk, mert tök jó zenét csinálnak. Ilyen volt tegnap az Allah-Las, ami tavaly nyáron teltházas koncertet adott az A38-on, most pedig a Szigetre az A38 sátorba tért vissza. Mondjuk nem jelentősen több ember elé, mint amennyien beférnek a hajó koncerttermébe, de ez az idei Szigeten már annyira természetes jelenség, hogy igazából meg se kéne említenem. Az sokkal fontosabb, hogy az Allah-Las a fesztivál egyik legjobb koncertjét adta, ahol minden nagyjából úgy alakult, ahogy azt remélni lehetett. A zenekar garázsrockos, pszichedelikus, sivatagi hangulatú dalai nagyon jól szóltak élőben, és a négy Los Angeles-i srác laza, visszafogott, de mégis határozott viselkedése a színpadon abszolút illett hozzájuk. Negatívumként annyit lehet mondani, hogy a közönség nagy része annyira azért nem kapott rá erre a hangulatra, és a zenekar legtöbb száma élőben hallgatva nagyon hasonlít egymásra, de unalmassá így sem vált a koncert, úgyhogy az Allah-Las meghívása utólag nézve is a Sziget egyik legjobb húzása volt idén. (m.adi)

A Sziget egyik legaktuálisabb neve idén a Chainsmokers, és ezt így gondolták a fesztiválozók is, mert az idei rendezvényhez képest elképesztően sokan voltak vasárnap esti koncertjükön. Pedig igazából nem csináltak semmi különlegeset, csak lenyomtak egy szinte pont ugyanolyan lakossági bulit, mint az elmúlt évek összes EDM-sztárja, a saját számok mellett felhasználva mindenféle zenét a We Will Rock You -tól Kendrick Lamar Humble-jéig, talán az átlagosnál egy kicsit kevesebb droppal, de jó sok veretéssel.

Mivel én ezt túl sokáig nem vagyok képes elviselni, az egy helyben állás helyett inkább túrára indultam a tömegben. Azt láttam, hogy még a nagyszínpadtól vagy ötven méterre, azoknál a fáknál, ahol a legtöbb koncerten azok ücsörögnek, akik kíváncsiak rá, de már túl fáradtak állni, szóval még tök hátul is rengetegen buliztak, a színpadból semmit sem látva. És akármerre jártam, ez mindenhol így volt. A legnagyobb kritika, amit egy eléggé szomorú arcú srácból tudtam kihúzni, hogy ez „nem az én zeném, de azért király". Szóval az a helyzet, hogy ennyire sokan még egyik koncerten sem érezték egyszerre jól magukat idén a fesztiválon. Ebből pedig egyértelmű, hogy akár tetszik, akár nem, a Szigetnek egészen addig erőltetnie kell az ilyen fellépéseket, ameddig ez a divat egyszer el nem múlik. (m.adi)

A Pretty Reckless egy visszafogottan hardrock banda, mégis, sokan csak a régebben futó Gossip Girl sorozat miatt ismerik, ami pedig az egyik legcsajosabb sorozat evör, és amelynek több évig oszlopos tagja volt Taylor Momsen, a zenekar énekesnője. Párszor írtuk már, és most sem tudom kikerülni, hogy ez a formáció sem a legfrissebb választás 2017-ben. Annyira nem, hogy még a legújabbnak mondható slágerszámukat, a Heaven Knows-ot is már három éve koncerteztetik, de a banda neve úgy igazán 2010 körül jelentett valamit is.

Viszont Taylor és a hosszabb gitárszólókat is játszó Ben Phillips nem nagyon törődnek az idővel, sőt, hátrébb is viszik a közönséget benne, egészen a 80’-as évekig; a tapadós, talpig fekete, bőr felszerelés, a drámai kiállások, és a hatalmas fejrázások korszakába. Az énekesnő arcába fésült hajával egy ponton mondjuk Sia-t is megidézte kinézetben, de azért annak ellenére, hogy nem kicsit jó nő még mindig, sok férfinál tökösebb koncertet rakott le a színpadra. A közös éneklést akadályozta mondjuk, hogy az említett Heaven Knows-on, a Make Me Wanna Die-on, és mondjuk a Going To Hell-en kívül még a Szigetre érkező legnagyobb punkfiúk és rockerlányok sem igazán ismerték a többi szám szövegét, de cserébe kaptak egy korrekt rockkoncertet. (Tina)

Bror Gunnar Jansson, Music Box színpad, vasárnap, eksztázis nyolctól kilencig. Ezzel egészen pontosan el is mondtam minden lényeges dolgot ennek az ifjú svéd fickónak a koncertjéről, de azért nézzük picit részletesebben, mi is történt. A sztori az apró csemegék után hajkurászással indult a fesztivált megelőző napokban (tehát csak mondom, fene se érti, miért hergeli mindenki magát és másokat a nagy színpadok programján rágódva, amikor a kis helyszínek tele vannak valódi jóságokkal), majd többek közt belefutottam Brorba, ebbe a már kinézetével és arcberendezésével is mindent elmondó srácba, akinek – és talán nem csak művészként - az égvilágon semmi köze sincs sem a modern világhoz, sem pedig származásához. Igaz, negyedik generációs zenész família tagjaként (felmenői többek közt jazz nagyságokkal is muzsikáltak) már négyévesen rátalált a csellóra, majd tízéves korától szaxofonozott, basszusozott, énekelt, manapság játszik egy göteborgi bluesbandában is, de ami számunkra érdekesebb, az az egyszemélyes produkciója, amivel a világot járja. Ha annyit mondunk, hogy ücsörögve énekel, gitározik és lábdobjait tapossa, attól még valami nagyon unalmas dologra is gondolhatunk, miközben már az első hangoknál megnyílik az ég. Illetve még nem, mert a környezet ugyebár roppant közönyös és tudatlanul is ellenséges már a helyszínnel is, amin hősünk próbálkozik, a Music Box (a tavalyig Blues színpadként létezett ismert helyszín rövidre nyírt utódja) ugyanis be van szorítva fizikailag a Magic Mirror és hangcsatornailag az arrafelé mindent leordító Nagyszínpad közé. Bror már azzal is megnyert magának, ahogy lazán odasétálva megbeszélte a hangtechnikussal közös dolgaikat, majd vigyorogva engedett egy kötelező szelfizésnek, miközben még véletlenül sem sör volt a kezében, csak sima ásványvíz. (Itt jegyezném fel, hogy amikor szóvá tettem a hangtechnikusnak, hogy ugye a színpadhoz tartozó kocsma nem szándékozik-e az előadás alatt is párhuzamos diszkót tartani, már rohant is a büfésekhez a zenét lekapcsoltatni, de róla még később is szó lesz.) Bror tehát színpadra lépett, majd az érzékenyebb lelkűeknek, köztük jómagamnak is összeszorult a szíve a megmérhetetlen érzelmi sokktól, ahogy ez a vékony srác tévedhetetlen érzékkel nyúl a megfelelő hangokhoz minden másodpercben, minden hajlítással és riffel, bődületes energiával és fantasztikus színpadi érzékkel, miközben kiordítja az összes benne dúló fájdalmat. Mondanom se kéne, mindeközben sem nem szenveleg, és sehol egy cseppnyi modorosság, vagy csináltság, merthogy a kozmosz valami tévedés folytán egy száz év előtti fekete lelkét ültette egy mai svéd fiatalba, de most ez a tévedés megbocsátható, mi több, nem is történt valójában tévedés, mert mint kiderült, akkor is erre vártunk páran, ha nem is tudtuk, mi közelít felénk. Voltunk ott ugyanis vagy százan a színpad előtt a káosz közepén (már a negyven méterre lévő egyik főcsapás mentén tobzódó ezrek sem sejtettek semmit), akik erre az időutazásra fizettünk be valójában - persze legtöbbünk minden tudatos szándék nélkül -, de utólag egyértelmű, tán maga a Sziget is ezért a buliért történt idén. Bror „southern gothic blues”-a tehát egyrészt totális időutazás kopottasra színezett tónusaival és lelket szántó hardcore beleélésével, pedig éppen a modern kor őrületéből és műanyag-sivár haldoklásából képes kiemelni és megmenteni az embert valódiságával és kétségbeesett üvöltésével. Egészen döbbenetes, ahogy ez a fickó szemernyit sem törődik azzal, hogy bármilyen módon eladja magát és produkcióját, időnként ugyan még mosolyogva meg is köszöni a tapsot és az ovációt, de láthatóan publikum nélkül is ugyanilyen jól ellenne. Átélhettünk még egy bónuszkalandot is a koncert közepén, ahogy épp belefogott egy lassú balladába, a gitárerősítő – tán az is az érzelmi túltöltéstől - lángra kapott. Mindenesetre nagy kétségbeesés nem történt, a technikus srác ebben a helyzetben is megnyerő odaadással és rugalmassággal oldotta meg a problémát a lehető legrövidebb idő alatt – egy újabb üdvözlet tesó! Aztán, mint minden jó dolognak, ennek is túl hamar vége szakadt, a hangok pillanatok alatt elillantak, csak néhányunk lelkében visszhangozták tovább gyógyító rezgéseiket, a fesztivál pedig mindeközben mit sem sejtve darálta egyhangú káoszát. (Rácz Mihály)

 


fesztivál sziget hurts white lies allah-las sziget2017 pretty reckless the chainsmokers



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.