2017.08.15. 15:59 – m.adi

Ez most a maximum, amit a Sziget nyújtani tud

Sziget 25

img_9836.JPG

Délután négytől hajnal háromig buliztunk az idei Sziget talán legerősebb napján, és közben megnéztük a kellemesen langyos George Ezrát, az ígéretesnek tűnő Glass Animalst, az öt év után tök jó koncerttel visszatérő Two Door Cinema Club-ot, a semmi újat nem virító Major Lazert, a király hangulatot csináló Mac DeMarco-t, és még heringpartyn is voltunk Flume jóvoltából. Sőt, láttunk két fellépőt a világzenei színpadron, egyet pedig a Music Boxon is. Sziget 2017, koncertek, hatodik nap. 
Fotók: Kozmári Attila

Ha valakinek hálás dolog eljönni Magyarországra fellépni, akkor az George Ezra, aki Budapest című slágerével egy életre elintézte magának, hogy örüljenek neki errefelé, pedig amikor a dalt írta, még nem is járt a városban. Azóta persze többször is, de a Szigetre most jutott el először, ahol azt hiszem, sikerült elég jól megtalálni a helyét a lineupban. A nagyszínpad valamelyik későbbi sávja nyilván szóba sem jöhetett, és az A38 sátorba sem raktam volna be este, mert nincs elég száma még hozzá, de a nagyszínpad délután négyes kezdéssel pont passzolt neki. Olyan tipikus délután négyes koncertet is adott: nem volt túl hosszú, nem voltak rajta a közönség számára igazán megerőltető dolgok, de úgy kellemesen ellötyögtek rá az emberek az esti buli előtt. A koncert végén pedig mindenki szépen elénekelte a Budapestet, és aztán ment a dolgára. (m.adi)

Ahogy George Ezrának szüksége van még jó dalokra egy igazán ütős koncerthez, úgy a Magyarországon már negyedszer fellépő Glass Animalsnak is kéne még néhány. Ezt jól ismerte fel a zenekar, és nem húzta tovább a fellépést egy óránál, a nagyobb slágereit pedig eléggé szétszórta ezen idő alatt, így sikerült egy meglehetősen intenzív koncertet adniuk. Az intenzitás jelentős része mondjuk Dave Bayley énekestől érkezett, aki szerintem körülbelül három kilót fogyott a koncert alatt, annyit ugrált és futkározott, és egyébként látszólag nagyon jól érezte magát a színpadon pusztán attól a ténytől, hogy tényleg rajta van. 

A zenekarnak egyébként jópár dalát elég komolyan át kellett hangszerelni, azaz meg kellett szabadítani őket sok apró részlettől ahhoz, hogy koncertképesek legyenek, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de összességében rendben volt ez a koncert, és fenn is tudta tartani az emberek érdeklődését (azon mondjuk azért eltűnődtem egy ponton, hogy szegény srác vajon tudja-e, hogy a nyakában ülő lány épp a melleit mutogatja a kamerának, és így vagy tízezer embernek egyszerre). A zenekar elektrós-pszichedelikus-hip-hopos indie-je egyébként igazi fesztiválzene, és most úgy látszik, hogy tök ígéretes karrier áll előttünk, úgyhogy fogjuk még látni őket itt szerintem, akár még a nagyszínpad 17:45-ös késő délutáni sávjánál is előkelőbb időpontban. (m.adi)

Utoljára öt évvel ezelőtt lépett fel Magyarországon a Two Door Cinema Club, azóta pedig egy csomó minden történt a zenekarral, mármint azon kívül is, hogy kihozott két új lemezt. A mélypont 2014 júniusában, épp a Latitude előtt volt, ami az első brit nagyfesztiváljuk lett volna headlinerként, a koncert azonban elmaradt, mert Alex Trimble énekes gyomorfekéllyel kórházba került. Trimble ekkor már amúgy is az idegösszeomlás szélén állt, és mivel a banda tagjai már hónapok óta marták egymást, végül úgy döntöttek, hogy szünetet tartanak. Azóta elvileg sikerült kibékülniük, írtak egy új lemezt, és eldöntötték, hogy nem hajszolják annyira túl magukat, mint az első években, de a koncert előtti interjúnkon nem úgy néztek ki, mint akik a legjobb barátok lennének, úgyhogy egy kicsit tartottam attól, hogy ez a fellépésen is meg fog majd látszódni.

Aztán szerencsére nem így történt. A koncert pontosan ugyanazzal a négy számmal kezdődött, mint 2012-ben, és az egész szép számú közönség gyakorlatilag az első hangtól kezdve táncolni kezdett. Nem is csoda, a zenekar első albumán, a Tourist History-n gyakorlatilag csak jó számok vannak, de azért tartottam attól, hogy egy idő után ezek el fognak fogyni, végül azonban annyira nem fogytak, hogy összesen két gyengébb számot tudtam összeszámolni a koncerten. Az a tök jó dolog, hogy a Two Door Cinema Club eljutott oda, hogy van egy nagyon erős, közel nyolcvan perces műsora, ami nagyrészt még mindig a Tourist History-ra épül, amiről tegnap kilenc dalt játszottak, de a következő két albumról úgy tudják kiegészíteni ezeket, hogy azok egyáltalán nem lógnak ki lefelé. Egy dologért kár csak, a tavaly megjelent Gameshow legeredetibb dalát, a Lavendert már sötétben kellett volna eljátszani, de amúgy abszolút egyetértek Trimble-lel, aki a koncert vége felé azt mondta, hogy jó lenne, ha mostantól gyakrabban jönnének Magyarországra, mint eddig. (m.adi)

Ha már sem Martin Garrix, sem David Guetta nem ért rá idén a Nagyszínpadról küldeni a dropokat, megtette helyettük a Major Lazer. A formáció Diplo kezei alatt született meg, és a jelenlegi felállás Jillionaire-rel és Walshy Fire-rel alakult ki, akiknek a nevei ha nem is mondanak sokat, Diplo már sugallja az irányvonalat. Alapvetően a Major Lazer arról vált ismertté, hogy 2015-ben kidobta Peace is The Mission albumát, amelyen náluk jóval híresebb és poposabb vendégelőadókkal gyártottak olyan a csapból is folyó slágereket, mint például a MØ közreműködésével megszületett Lean On. De egyébként meg egyszer kell elmenni a koncertjükre és kiderül, hogy ezek a popslágerek csak csalik a gyanútlan fesztiválozók számára, mert ami másfél órán keresztül az arcunkba kapunk, az a dropos dancehall és a töménytelen seggrázás.

Őszintén tisztelem a színpadon fellépett táncoslányokat, ma még biztos nem ülnek le egy székre sem. A moderátori szerepet egyébként Walshy Fire töltötte be, aki miután már levette a felsőjét, szerette volna, ha a lányok és fiúk – de inkább a lányok – is követik a példáját. Ez a terve még némi erőltetés után sem akart összejönni, és igazából ő is nyugodtan magán hagyhatta volna a ruhát. Ha vetkőzés nem is, azért a szokásos buli megvolt, sok konfettivel, füsttel, fénnyel és olyan részeg közönséggel, amely egymást taposva végig tudta táncolni a slágerszámokkal itt-ott megspékelt gigamega electro partit. (Tina)

Tegnap azzal kezdtem az Allah-Las beszámolót, hogy király, hogy a sok gagyi és lejárt előadó mellett vannak tök jó és kurrens nevek is idén Szigeten, ezt pedig szóról-szóra bemásolhatnám ide Mac DeMarco kapcsán, aki egy kicsit már túljutott ugyan a kezdeti lendületen, de még mindig abszolút aktuálisnak számít. Sőt, a kanadai singer-songwriter az egyik legmenőbb név az idei fesztiválon, aki az utóbbi években berobbant a köztudatba kicsit pszichedelikus, kicsit esetlen, de alapvetően tök jó, a szintire és a gitárra épülő zenéjével. Azt mondjuk nem tudtam, hogy ez a srác, aki úgy néz ki, mint egy random külföldi, kiöregedő egyetemista valamelyik budapesti koliból, hogyan fogja előadni a dalait élőben úgy, hogy az érdekes legyen. Aztán a koncert során kiderült, hogy DeMarco-nak eszméletlen stílusa van, ami arra épül, hogy folyamatosan viccet csinál magából. Bár két számmal nagyobb pólójában, béna hajával tényleg nem is nézhetett volna ki átlagosabban, állandóan ingerelte a közönséget valamivel, hol úgy rappelt, mint néhány nappal ezelőtt Wiz Khalifa („Motherfuckin’ Budapest, man”), hol felhúzta a pólóját, ami alatt kb. egy fagyiárus hasa lakozott, és bedugta az égő cigit a ködökébe. A show mellett a dalok is abszolút működtek, a nagyobb slágereket a közönség is ismerte, és végigbulizta a koncertet, úgyhogy túlzás nélkül oda lehet rakni DeMarco fellépését az idei Sziget legjobbjai közé. (m.adi)

A tegnapi nap nagyban kedvezett azoknak, akik nem vetik meg az elektronikus zenét, ennek egyik oka pedig az éjjel fél kettőkor kezdődő Flume (Harley Edward Streten) fellépése volt. A koncertjein sokszor a műfajon belül különlegesebbnek számító eszközökkel is operáló – mint a lábdob – fiatal DJ idén megkapta a legjobb dance/elektronikus albumért járó Grammy-díjat is, szóval érthető, hogy volt nagy lelkesedés, és sokan voltak rá kíváncsiak. Na de azokért a körülbelül fél centis mozdulatokért, amikre akkor volt esélye az embernek, ha valahogy sikerült magát beverekednie az A38 sátrába, nem érte meg ennyit küzdeni. Flume egyébként azt hozta, amit tőle várni lehetett. Abban az egy órás tömegnyomorban több műfaj keveredett elektronikusan egymásba fűzve, pár hiphop-os elem mellett Lorde Tennis Court-ja is bekúszott, de levegő, az nem volt. Enélkül pedig nem hogy táncolni, de élni sem lehet, úgyhogy jobb lett volna egyszerűen elsétálni a sátortól, és vissza sem nézni. (Tina)

 

A hétfői felütés igen lendületesre sikeredett a világzenei színpadon, két francia banda nyitotta a napot, kétféle megközelítéssel, és mindkettő üdvözítőnek bizonyult. A La Gapette a klasszikus francia sanzon hagyományra építi punkos lendületű, néhol skás, manouche-jazzes, musette-es muzsikáját, az a fajta, amire rögtön pereg a film a szemünk előtt az első taktusoktól, ahogy felcsendülnek az elmaradhatatlan harmonikával megemelt dalok. Erre rájátszanak a színpadképpel is, közép-hátérdíszletként egy piákkal megpakolt régies dizájnú fa-bárt raktak, amit időnként fel is kerestek a muzsikusok egy kis borozgatásra, amikor épp ráértek a nagy hajrában. Az alapzenekar fekete ruhába, piros nyakkendőkbe és cipőfűzőkbe öltözött, és nem a pár korty piától áztak el, hanem az őrületes tempótól és odaadástól, pillanatnyi nyugvópont nem volt az előadás alatt. Ráadásul a dalokon belül sem: rengeteg a zenei és hangulati váltás, igazodva a megénekelt sztorikhoz, és gyakran hangszereket is cserélnek. Erre a koncertre ráadásul egy fúvóskarral érkeztek, úgyhogy kifejezetten egy zenés színházi előadás szerencsés nézői és élvezői lehettek, akiket jó sorsuk a világzenei színpadhoz vezetett hétfő délután.

Soha rosszabb felütést - ahogy ilyenkor mondani szokás -, és a természetes folytatásról a szintén francia Zoufris Maracas gondoskodott, némileg másfajta zenei megközelítéssel. Náluk is egyértelmű a francia sanzon öröksége, de sokkal inkább dominál a mediterrán mellett a mindenfajta dél-amerikai latin íz is, rumba, cumbia, némi zöldfoki-szigeteki morna és persze francia cigányzene. Őket semennyire sem érdekli a színpadi külcsín, kijönnek farmerban, vagy rövidnadrágban és pólóban, felállnak a dobost leszámítva egy sorban, és tolják. Állítólag az énekes Vincent egy üres fridzsiderhez írta első dalát, és gitáros barátjával a metrókat járva próbált betevőhöz jutni, és ez az utcazenés feeling ma is átüt, teljesen keresetlen és természetes az egész, itt nyoma sincs színházas kiállásnak. Van viszont barátságos és közvetlen atmoszféra, ők is rögtön a közepén kezdik, és a hevületi magas-fokról nem is esnek alább egy pillanatra sem, de nem is könnyű eldönteni, hogy a vakítóan napsütötte mediterrán tengerpartra, vagy egy latin bárba képzeljem magam – azaz előbbi jobban játékban van, már csak a muzsikusok szedett-vetett megjelenése okán is. Arra kifejezetten rácsodálkoztam, hogy ma már milyen könnyű például egy korábban komplett zenekart és komolyabb hangszerparkot igénylő latin bulit, azaz műfajokat beidézni, elég volt most hozzá egy tenyérnyinél alig nagyobb billentyűs kütyü, egy trombita és egy megfelelő tam a dobszerkó baloldalán.

A Music Box hétfői folkos-bluesos-americanás one-man-show-ját a német Digger Barnes adta, aki a maga fanyar és flegmatikus humorával ugyan szóvá tette a nagy ricsajt, mert ahogy már Bror Gunnar Jansson koncertje kapcsán írtam tegnap, ez az aprócska, de hangulatos helyszín be van szorítva a Magic Mirror mellé, és szerencsétlenül ráadásként pont a nagyszínpad hangcsatornájának útjába települt. Digger azért derekasan megküzdött a helyzettel csendesebb-elbeszélőbb dalaival, akusztikus gitárjával és lábdobjával, és az a kétszáz érdeklődő is elég jól bírta a körülményeket, akik az ilyesmikre buknak. Enyhén szólva meg is érte, még így is átjött, hogy a német srác javarészt olyasmikről énekel, amiket az elmúlt tíz évben, gyakori csavargásai közben tapasztalt, és az impressziók hangulata simán átcsorog a hallgatóba, még úgy is, hogy csak sorokat, foszlányokat csípünk el. Igaz, nagyban segítik ezt melankolikus dallamvezetései és az egyszerű ritmus-grúvok, miközben persze igen jólesett volna igazán nyakig merülni ebbe a filmszerű, road movies világba. Amikor épp alábbhagyott a környező zsivaj, és számszünet állt be a nagyszínpadon, rendre kiderült, hogy a finomságok, hajlítások és hangközök további hangulatokat és titkokat, sztorirétegeket rejtenek. Ezek nagy részéről így persze lemaradtunk, de hát ne legyünk telhetetlenek, ennek is örülni kell, hiszen mikor hív meg egy ilyen dalszerzőt bármilyen hazai klub? Digger Barnes zeneisége a pont német Glitterhouse Records (Wovenhand, Hugo Race, Walkabouts) vonalába illik, kifejezetten csodálkozom, hogy nem ott jönnek ki a lemezei, ráadásul igen közeli rokona sztoikus gitározásával és meleg baritonjával az ott megjelenő nagyszerű amerikai szerzőnek, Terry Lee Hale-nek. És bár Digger fő témái az elidegenedés, kívülállás, az örökké úton levés, és szerinte „nem tudsz elfutni az ördög elől”, nincs az előadásában semmi lehúzó, pont ellenkezőleg, paradox módon valamiféle összetartozást erősít – legalábbis az örök kívülállókét bizonyosan. Végül most is küldök egy köszönetet a technikus srácnak, aki ritka odaadóan melózik, hogy a lehetetlen körülmények ellenére összejöjjenek ott az előadások, Digger is többször szóba hozta a dolgot, és szerinte mindenképpen XXL-es pizzát érdemel a fickó. (Rácz Mihály)


fesztivál sziget major lazer two door cinema club Flume mac demarco george ezra glass animals sziget2017



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.