Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Arch Enemy és a Paradise Lost új lemezeitől nem ájult el szerzőnk. Főleg az utóbbitól nem. Lássuk részletesebben, hogy miért.
Arch Enemy – Will To Power
(Century Media)
Baromira szeretem, ahogy Mike Amott gitározik. Ennek ellenére már egy ideje szinte egyáltalán nem hallgatom, amit csinál. A Spiritual Beggars-os dolgait még csak-csak, de az Arch Enemy az első női énekes album óta komolytalanná vált számomra, aztán Alissa White-Gluz belépésével még nagyobb lett a szakadék köztem és a zenekar között. Nem a hörgő nőkkel van bajom, hanem azzal, amerre zeneileg elindult az Arch Enemy. Egy célzott, kiszámítható, már-már gépiesen dalokat író zenekar lettek. Önmagában a riffek, a dallamok baromi jók, Mike Amott tényleg zseniális gitáros, ráadásul a szólók terén most csatlakozott hozzá a nem kevésbé zseniális, volt Neveremore-gitáros Jeff Loomis, de egyben nézve nagyon szürke és homogén minden újkori lemezük. Vannak köztük jobbak is meg vannak rosszabbak. Az új Will To Power a jobbak közül való. Ennek a lemeznek valamennyire érzem, hogy van karaktere, hangulata, ami összefogja, és vannak olyan teljes dalok, amik majdnem felérnek a korai lemezek szintjére. Sőt olyan dal is van rajta, amiben szinte végig tiszta ének van. Ez például az egyik legjobb húzásuk évek óta, mert legalább nem kiszámítható. Mondjuk, ha már van egy férfimágnes, babaarcú, de ezzel együtt erős hangú énekesnőjük, akkor ezt kihasználhatnák gyakrabban is. (3/5)
Paradise Lost – Medusa
(Nuclear Blast)
A Paradise Lost albumaitól én már régóta nem várok különösebben nagy dolgokat, de az utóbbi hátraarc-lemezeik alapján pláne nem. Biztosan sokan elhasaltak, hogy Nick Holmes újra hörög, meg hogy ultradoom dalokat írtak, de én inkább azt vártam volna, hogy jó dolgokat csináljanak, és ezek az újkori számok nem jók. Hiszen bár visszamentek egészen az Icon hangulatáig, de az ahhoz fogható fogósságot már nem tudták hozni, a Draconian Times sötét szépsége pedig még csak meg sem említhető az új lemezek kapcsán. A Medusa is ilyen. Nagyon punk, meg nagyon beleszarós, hogy egy nyolc perces echte doom dallal kezdenek, de hát ez a dal csak morgás, riffelés, egymáshoz kicsit sem kapcsolható két részre szedett szerkezetben. Talán csak az van, hogy a fő dalszerző Greg Mackintosh túl tüskés témákat írt, nagyon recsegős gitárhangzással, de erre is rá kéne tudni hangolódni, valahogy mégsem megy. Kellene sokkal több kapaszkodó, valami kiugróan emlékezetes dallam, riff, refrén, amiből itt kettőt találunk, a Blood And Chaosban meg a Shrinesban. Nem kéne One Second-féle pop, de a zordság is fárasztóvá válik egy idő után, még ha végtelenül eredeti is, amit csinálnak. Megbarátkoztam vele, hogy a Paradise Lost már nem nekem szól. Aki szeretne egy retro lemezt hallani, és van türelme érlelni a zavaróan zord hangulatú zenét, annak a Medusa maga lesz a kánaán. Én kiszálltam. (2/5)
