2017.09.22. 11:42 – Kovács.Attila

A degresszív rock tízszeresre lassított üstökösei - Timur Lenk-interjú és karriertörténet

Lángoló interjú

timurlenk_1.jpg

Régi tartozás ez az interjú, hiszen jó ideje már annak, hogy a pilisszentiváni koncert előtt leültünk beszélgetni a Timur Lenk tagjaival. Ugyanakkor egy alaposan megkésett cikket is lehet jól időzíteni, mert szombaton a legendás zenekar hosszú hónapok után ismét színpadra lép, ezúttal Budapesten, a Lámpásban. A jövőre már negyedszázados fennállását ünneplő csapattal olyan, közel sem hétköznapi témákról beszélgettünk, mint egy fegyverrel hadonászó vállalkozó, az énekes színpadon történő felravatalozása, egy koncert közben kilépő gitáros története, az egyházalapítás problémaköre, illetve hogy milyen volt az etruszk-baszk focimeccs. Karriertörténet dióhéjban, Timur Lenk módra, mindez a hajtás után!

Azt sajnos előre le kell szögeznünk, hogy jelen szöveg még vágatlan változatban is csak halvány mása az eredeti beszélgetésnek. Egyszerűen képtelenség irodalmi eszközökkel visszaadni azt a hangulatot, ami az asztalnál uralkodott ezen júniusi estén. Takiék egymásnak végszavazva ontották a jobbnál jobb sztorikat, olyannyira, hogy a beszélgetés elejét nem is tudom szó szerint idézni. Mire elindítottam a felvételt, már túl voltunk a Born To Be Wild fesztiválon, amely egy olyan reménybeli rendezvény, ahol minden zenekar csak a nevezett dalt játszhatja majd el, de azt legalább tizenötször, ugyanúgy. Azután megpróbálkoztam egy bátortalan szóviccel – hogy ez milyen indíttatásból történt, utólag már fogalmam sincs - amit még évekkel ezelőtt hallottam egy turnébuszban, miszerint tudták-e, hogy Bornai Tibor ellentéte Sörnei Misör? Ezen a ponton kapcsolódunk be a beszélgetésbe.  

Junger „Sógor” Endre, basszusgitáros: Bornai Tiborról azonnal a Szekeres jut eszembe, akinek annak idején a szobafelirata az volt az albérletben, hogy „natural borkiller”, mert nagyjából öt liter bort ivott meg bulinként a bérlőtársai szerint...

Takács „Taki” Zoltán, énekes: ...és olyan három és fél, négy liter között lépett fel nála a párzási fázis. Eszébe jutott, aztán elmúlt!

Zenész kolléga az illető?

Sógor: Nem, ez még az egyetem idején volt.

Taki: Tudni kell, hogy mi egyetemista bandaként alakultunk Szegeden.

Mivel a Lángoló Gitárokon ez az első interjútok, érdemes lenne talán visszaásni a kezdetekig, hogy aztán végigvezethessük, hogyan teljesedett ki a zenekar a mostani, már-már mitológiának nevezhető életműben.

Taki: Tény, hogy dobtunk már egy párat. Volt a Leander meg a Fisher levelezése, hogy valami hangsávot hány fájlra darabolva küldjünk át...

Sógor: Tipikus informatikai probléma volt egyébként.

Taki: ...megfűszerezve moslék káromkodásokkal persze. Utána az egyik rajongó, aki a KFKI-n, vagy a Műegyetemen dolgozott, ők fejlesztettek egy ilyen hanggenerátort, és mondta, hogy ezt ráküldik, úgy lett ez a felvétel, hogy egy ilyen robothang olvassa be a levelezést. Szóval gyűlt sok marhaság az évek alatt, ez kétségtelen, ezeket mind dokumentáltuk a honlapon. Meg egy darabig minden koncertről írtunk véleményt, de manapság már csak a kimagaslókról szoktunk.

Milyen egy kimagasló koncert nálatok?

Halász „Fisher” Tamás, gitáros: Az a nagyon jó koncert, amikor utána nem emlékszünk semmire. Viszont így meg kurva nehéz véleményt írni róla.

Ezt a problémát hogy lehet áthidalni?

Fisher: Sehogy. Nem is hidaljuk át.

Sógor: A közönség beszámolói időnként sokat segítenek. Pár nappal később találkozunk valakivel, és mondja, hogy jaaa, az marha jó volt.

Fisher: Komoly történészi munkát igényel, hogy az emléktöredékekből összeállítsuk az eseményeket.

Taki: Volt egy olyan szegedi koncertünk, ami után bocsánatkérő koncertet kellett adni. Sok éve nem játszottunk arrafelé, és amikor visszatértünk, olyan buli volt, amire utólag senki sem emlékezett, illetve a Fisher igen.

Sógor: Az egy tipikus hiányproblémából indult, merthogy amikor megérkeztünk a helyre, a Leandernek születésnapja volt, régi szegedi arcok üdvözöltek minket, ott voltunk kilencen, és nem volt a kocsmában Unicum. Rettenetesen elszégyellte magát a kocsmáros, és elrohant valami boltba, hozott öt üveggel. Mondta, hogy az első kör ajándék, aztán még kilenc, meg még valamennyi, és mire elkezdtünk zenélni, addigra már az emlékezés lehetősége nem volt adott.

Taki: Mondjuk konkrétan itt Pilisszentivánon volt az a bizonyos koncert, amikor én ravatalra kerültem, mint énekes. Aki látta, az nagypapa-nagymama korában is emlékezni fog arra, milyen az, amikor a harmadik számnál a frontember először térdre ereszkedik, majd lefekszik, és úgy próbál énekelni. Aztán abbahagytam. Addig a zenekar is gondolta, milyen fasza showelem, hogy belehúzott a Taki, de aztán látták, hogy ez komoly, felkapcsolták a villanyt, páran aggódtak, hogy kéne mentőt hívni, ők meg mondták, hogy á, csak bebaszott. A tulajjal pálinkáztunk előtte.

Sógor: De mi ezt nem tudtuk. Taki felröppent a színpadra, elkezdtük, egy-két szám lement, aztán a harmadiknál térdre ereszkedett, de még tíz centire a földtől is énekelt.

Taki: Összetoltak két asztalt a színpadon, felravataloztak a rohadékok, valamelyik szemét még művirágot is kerített…

Koncert közben?

Sógor: …mindezt koncert közben, aztán ott álltunk, hogy még kéne játszani minimum másfél órát, most mi legyen? Aztán az lett, hogy akkor most Timur Lenk-karaoke következik, és akinek van kedvenc száma, az feljöhet, elénekelheti, a zenekar meg majd kíséri.

Hányan jelentkeztek?

Sógor: Voltak, voltak, de leglelkesebbnek a helyi jegyző bizonyult, aki azóta már felvételt nyert a zenekarba, ő szaxofonozik nálunk mostanság. Mondjuk ő kívülről tudta a számokat, feljött, mondta, semmi gond, három és, aztán nyomta.

Taki: Néha áldoztak nekem pálinkát...

Sógor: Nagyon kedélyes koncert volt. Igaz, hogy egy idő után már a jegyző úrnak is elfogyott a szövegismerete, akkor elhúztuk a tust néhányszor, de végül megmentődött a haza. Utána a még zenekarra maradt az énekes hazaszállításának mókás feladata, de az már egy másik történet.

Pataki „Dirty” Lőrinc, gitáros: Az volt az, amikor becsöngettetek, és odatámasztottátok a falhoz?

Sógor: Nem, udvariasan köszöntünk. A felesége nagyon kedves volt, éjjel kettőkor megkérdezte, hogy "Bejöttök?"

Taki: Nem azt kérdezte, hanem azt, hogy nem baj, hogy nem kínál-e meg benneteket? Ti meg mondtátok, hogy nem baj, már úgyis sietünk.

Fisher: Én egyébként próbáltam menteni a helyzetet, hogy a ház urát ugye eszméletlen állapotban vonszoljuk be a hónunk alatt, és terelésből megkérdeztem, hogy "Ugye nem baj, hogy cipővel jöttünk be?"

timur_lenk_balastya.jpg

Mióta létezik amúgy zenekar?

Taki: Jövőre leszünk 25 évesek.

Sógor: '93 március 17-én volt az első koncertünk.

Taki: Úgy volt, hogy kitaláltunk öt számot, azokat úgy hellyel-közzel megtanultuk, és a csajozás feltett szándékával meghirdettünk egy koncertet Szegeden, az alsóvárosi kocsmában. A koncert maga, zeneileg legalábbis, pocsékul sikerült, de eljött háromszáz ember, köztük iszonyú mennyiségű nő rettenetesen felajzva, berúgva, és akkor így fel is oszlottunk.

Sógor: Nem gondoltunk többre eredetileg. Akkor már túl voltunk néhány úgymond, egyetemi életet színesítő program szervezésén. Szerveztünk például esélykiegyenlítő focimeccset. Kihívtuk a szegedi egyetemi bajnokság leggyengébb csapatát, a Barbie Boyst. Ez ilyen négyszintes bajnokság volt, különböző ligákkal.

Taki: Akkoriban, röviddel a rendszerváltás után, a mi csapatunkat úgy hívták, hogy Nagy Októberi Szocialista Forraltbor. És az volt a lényeg, hogy amelyik csapat gólt rúgott, azonnal minden tagjának le kellett feszítenie két deci bort. 11:9-re végződött a meccs, hányás volt, feküdtek a játékosok, meg a kapusok, a közönség meg tombolt, hogy "Rúgjatok be!!!"

Sógor: De azért egészen gólerős mérkőzés volt. Szóval különböző egyetemi megmozdulásokat szerveztünk, és egyszer csak jött az, hogy kéne egy zenekar.

Taki: Itt az idő!

Sógor: Annyit pofáztunk már erről, a kollégiumban meg íródtak különböző dalok, amiket ilyen dobozgitáron előadogattunk időnként házibulikban, és mindenki kérdezte, hogy nem lesz zenekar?

Taki: Találtunk egy kocsmát Szeged-Alsóvárosban, amely egyébként életében nem látott ilyen jellegű rendezvényt, voltak is ebből kalamajkák, a lehányt biliárdasztaltól kezdve a pisztollyal fenyegetőző vállalkozóig...

Sógor: Nekem lengette a revolvert!

Taki: "Van neköm fegyveröm!" felkiáltással.

Sógor: Igen, mert a részegek átmentek a szemközti bolt ajtajába, ott ültek, meg rázták a rácsot, és akkor berontott a vállalkozó, hogy ki a szervező?! Mondtam, hogy én. "Na jöjjön velem! Mert itt rendet kell tenni, mert hogy így nem lehet, hogy itten izé, van neköm fegyveröm, meg tudom védeni a...", mi meg mondtuk, hogy nem kell, majd mi rendszabályozzuk őket valahogy.

Taki: Utána meg is beszéltük, hogy kész vége, ennyi volt, nem kell több ebből!

Fisher: Azért azt tegyük hozzá, hogy enyhén tragédiába fordult a koncert, már zenei szempontból. Nem gondoltak arra, hogy esetleg a zenekart és a közönséget szét kellene választani, kellően össze is keveredett a kettő, ott pogózott mindenki a zenészek között, ütögették a dobokat, időnként hangolgattak egy kicsit a gitárokon, ezek után kész, vége volt az egésznek.

Sógor: Úgy kezdődött, hogy jött egy fickó, aki hozott egy basszusgitárt, mondta, hogy ő is szeretne zenélni, és akkor bedugná. Az én kezemben ekkor volt egy basszusgitár, mondtam, hogy Dénes, ha gondolod, akkor oda. Ő is bedugta a basszusgitárt, soha nem próbált velünk, nem tudta a számokat, de nem baj.

Taki: A dalok három akkordból álltak. Azóta brit tudósok már felfedezték a negyediket.

Sógor: De valahogy nagyon sokan voltak abban az egy szem helyiségben, Mátyásnak hívták a kocsmát egyébként. Mire kezdtük volna, annyira sokan összegyűltek, hogy ránk nyomult a közönség, nem volt hely, ők meg nagy részegen viccesnek találták, hogy benyúltak, és kicsit tekertek a kulcsokon.

Fisher: A macskazene egészen új dimenzióját sikerült felfedeznie a zenekarnak.  

Taki: Aztán eltelt pár hét, és jött a Zelenyánszky Bazsi, aki azóta jónevű sportriporter lett, ő volt akkor a HÖK-elnök, és mondta, hogy volt az a koncert, neki egészen tetszett, és kéne a bölcsésznapon is. Mondom, tényleg tetszett neked az a szar? De aztán ez a második egész jól sikerült.

Sógor: Ez viszont bennünket lepett meg. Ott volt színpad, nem tudott feljönni a közönség, így el tudtuk játszani az akkorra már tizenegy számra duzzadt műsort, mellesleg háromszor, mert mindenki újra követelt minden számot.

Taki: De nem volt köztük a Born To Be Wild. Semmiképpen.

Sógor: Nem tudtuk eljátszani.

Taki: Mert nem is akartuk!

A korai időkben mik voltak a zenei hatásaitok?

Taki: Négy éve csináltunk egy húszéves jubileumi koncertet. Ott az volt a koncepció, hogy a saját számaink előtt eljátszottunk egy blokkot, amiben benne volt minden tagnak egy kedvenc dala, ami inspirálta őt. Volt benne Toy Dollz, egy kis GM49, a Bélát itt ne keressék, KISS, a Da Da Da, David Bowie, ilyenek. Az tényleg különleges volt, össze is gyakoroltuk, nem is értette a közönség.

Sógor: Nem volt itt különösebben közös zenei alap. Nem az döntött, szinte már kiprovokált exhibicionizmus volt ez, az a féle elvárás, hogy ha már házibulikon összevissza zenélünk, akkor legyen ennek egy színpadi része is. Tulajdonképpen ez döntötte el a dolgot.

Taki: Te hoztad ezt a jugoszláv underground vonalat - Endre a Vajdaságból származik - máig játsszuk is a Senki, senki, úgy, ahogy én című számot.

Sógor: Eredetileg a Šarlo Akrobata játszotta ezt a dalt, aztán belőlük lett a Disciplin A Kitschme. Ez a Koja nevezetű fickó – becsületes nevén Dušan Kojić - ilyen neves basszusgitáros, később Angliában, Amerikában, mindenfelé volt neki karrierje...

Taki: Ő a szerb másik János körülbelül...

Sógor: Szóval ilyen zavarosan indult a zenekar, és valószínűleg tényleg a Zelenyánszkynak köszönhető, hogy megmaradt, mert ezt az egyetemi bulit sikerült teljesíteni, jól mulattak az emberek, és aztán egyszer csak elkezdtek minket hívogatni mindenfelé Szegeden.

Taki: Mondjuk ezen sokat lendített, hogy egy láda sörért léptünk fel. És boldogok voltunk, hogy ingyen iszunk.

Sógor: Helyén kezeltük a tehetségünket. Majd aztán az lett, hogy ez a mi meglehetősen punk hozzáállásunk megihletett más embereket, például Fishert első körben, akit sikerült az akkoriban jól menő szegedi blueszenekarából átcsábítani hozzánk.

Taki: Emlékszem, amikor megjelent, ilyen X-Men, vagy nem is tudom, milyen képregényfüzettel a hóna alatt, és mondta, hogy érdekelné a dolog, én csak néztem, hogy ki ez a csávó...

Fisher: Az X-Men képregény stimmel, de az én emlékeim szerint, ha már úgyis most gyűjtjük össze a töredékeket, egy nagyon jól sikerült hódmezővásárhelyi koncert után történt a dolog.

Sógor: Na, arról is lehetne mesélni!

Fischer: Közös fellépésünk volt, először játszott a Timur Lenk, amiben akkor még nem vettem részt, és a régi gitárosuk, a Regyó volt velük, aki nagyon szeretett szólózni...

Sógor: Lyrnyrd Skynyrd-rajongó volt, az összes szólójukat tudta, ezekből a félcountry amerikai szólókból órákat tudott játszani, álmából fölkeltve is. Egy albérletben lakott Takival, így lett ő a gitárosunk. De mindig, amikor a Timur Lenk szikár stílusához próbáltuk igazítani a szólóit, megsértődött.

Taki: Négy ütemre rövidítettük őket, óriási sértődés lett belőle.

Lenyesegettétek a művészi ambícióit?

Taki: Erősen.

Sógor: Letörögettük a túlburjánzó művészi szólószálakat. Sajnos ezt akkor Hódmezővásárhelyen is előadta.

Taki: Koncert közben megelégelte a dolgot, és levonult.

Sógor: Hát igen, de előtte már hányt egy nagyot keverttől. Úgy szedegettem össze koncert előtt, vittem a csap alá. Mert ez a főiskolának volt valami bulija, meghívtak bennünket, és tök ciki lett volna, ha elmarad. Azt hiszem, a Kontroll "Nem én vagyok" című dalát akartuk eljátszani, amiben aztán lehet szólózni, de akkor valamiért visszaléptünk, és úgy ahogy volt, azonnal kilépett.

Koncert közben?

Taki: Igen.

Fisher: Még olyan három-négy számot eltoltak kicsit tétován, trióban, de látszott, hogy a tűz elszállt egy pillanatra.

Taki: És akkor szimpatikussá váltunk számodra. Megsajnáltál minket.

Fisher: Nem, az nem szánalom volt, hanem egyébként látszott az, hogy ti hülyék vagytok. Meg ez is milyen, hogy a szólógitáros úgy dönt menet közben, hogy vége?! Ez őszinte, kőkemény. A másik meg az volt, hogy a bluesegyüttessel játszottunk különböző feldolgozásokat...

Taki: ...és tőled várták el, hogy hosszan szólózzál.

Fisher: Tőlem várták el, amit világéletemben utáltam, mert én is pontosan ugyanolyan képességekkel rendelkeztem, mint a Takiék. Ez gyakorlást igényelt volna, és ez nekem fájt. Szóval, amikor vége volt a koncertnek, Takiék odajöttek, hogy beszélnünk kéne: láttad mi történt, nem gitároznál nálunk? Kértem egy kis gondolkodási időt, majd úgy három másodperc múlva azt mondtam, hogy na jó.

Taki: Utána meg veled az első koncertünk után történt az, hogy odajött mellém egy ilyen hosszú hajú hülyegyerek hugyozni a vécébe...

Dirty: Ez nem így volt, nem így volt. A Vida Lacival beszélgettetek, akkor még szaxofonozott nálatok, én meg odamentem, és megkérdeztem, hogy nem kéne-e egy szar gitáros?

Taki: Összenéztünk: "Elég szar vagy? Elég. Akkor jó!"

Sógor: Néhány koncertet azért előtte végigtoltunk Fisherrel úgy, hogy ő szólógitározott, ezek közül volt a pécsi Gyárban is egy, ami egész jól sikerült. Igaz, előtte szent esküt tettünk, hogy három unicumnál többet nem iszunk meg fellépés előtt, nagyon vigyázunk, meg minden. Ez volt életem első olyan koncertje, amikor az első négy-öt szám lement különösebb hibák nélkül. Nagyon nagy megdöbbenés volt, hogy ez egész jól szól, hogyha józanok vagyunk, addig erre nem nagyon vigyáztunk. Na és ott történt, hogy az akkori dobosunk, az Újvári Miki eltűnt, de kiderült, hogy a Fischer tud dobolni...

Fischer: Hát ez így barokkos túlzás.

Sógor: ...na mindegy, de hogy képes. Itt merült fel az, hogy ha esetleg valaki más lenne a szólógitáros, akkor Fischer dobolhatna, úgyhogy kell egy szar szólógitáros!

Fischer: Emlékszem, ott álltunk dobos nélkül, én meg azt mondtam rugalmasan, hogy vagy dobost keressünk, vagy gitárost.

Taki: A dobosunk egyébként politikai karrierbe kezdett, és azt mondta, hogy ne haragudjunk meg, de neki ez már ciki.

Fisher: Mondtam, hogy keressünk akkor gitárost vagy dobost, és ha találunk valamelyiket, akkor én a másikat majd átveszem. És hát gitárost találtak, én meg mondtam, hogy nekem mindegy, mindkét hangszerhez „ugyanannyira” értek, úgyhogy másfél évig doboltam a zenekarban. Amikor ismét találtunk dobost, már épp kezdtem volna ráérezni, tehát nem dobáltam el számonként a verőket, meg tudtam tartani a ritmust. De eleinte én is bevezettem azt a kellemes feszültséget a zenekarba, hogy soha nem lehet tudni, mi következik a következő másodpercben.

Taki: Nálunk mindenkinek megvolt ez a pillanata. Egyszer, amikor a Fisher még szólógitározott, a volt postás munkatársai jöttek búcsúztatni, és koncert fele környékén elpattant egy húr. Máskor is volt ilyen, mondtuk, semmi baj, mindjárt kicseréli, a következő számban legfeljebb nem lesz szóló, aztán megyünk tovább. Lement a szám, mi meg láttuk, hogy nem történik semmi, pedig nem szokott ilyen sokáig húrt cserélni. Az viszont nem tűnt fel különösebben, hogy a kollégák deci vodkákkal itatják. Mondtuk, hogy jó, van még egy szám, ami elmegy szóló nélkül, nyomjuk el azt is, azalatt majd csak kicseréli, de akkor már ült, és úgy cserélte a húrt. Majd feküdt, még mindig cserélte a húrt, majd egyszer csak elvitték. Mi meg ott álltunk, hogy van még uszkve negyven-negyvenöt perc a műsorból, és akkor történt meg az, hogy én is szólóztam. Nem vagyok rá büszke, de a kényszerűség nagy úr.

Aztán jött a Lőrinc, vele mondhatni stabilizálódtunk, azóta mi négyen vagyunk a zenekar magja. Lassacskán mindenki felkeveredett Pestre, akkoriban ment a XI. kerületben a Vekker, az ilyen törzshelyünkké vált, ránk zizzent egy közönség, akik azóta is elkísérgetnek bennünket. Akkor még ilyen huszonéves emberkék voltak, ma már családos emberek. Volt egy olyan időszak, hogy ha tényleg ráfekszünk a dologra, akkor talán lehetett volna egy ilyen Heaven Street Seven, bár azzal még túlzok is, de mondjuk egy Vad Fruttik szintű ismertség. Utólag nagyon örülök, hogy nem így döntöttünk, mert akkor ma már nem lennénk barátok, én meg bánatosan küszködnék a könnyeimmel, mert a vége úgyis az, hogy már a kutyát nem érdekeljük. De így legalább haverok vagyunk mind a mai napig.

Fisher: Azért próbálkoztunk. Úgy emlékszem, Takinak lett tele a töke azzal, hogy mindig őt hívogatják a koncertek miatt, és kitaláltuk, hogy legyen menedzserünk, baszogassák őt, mi meg majd csak megyünk. És sajnos mindegyik menedzser - többet is kipróbáltunk - komolyan vette ezt a dolgot.

Taki: Mindegyik azzal kezdte, hogy dolgozzatok!

Fischer: Mondták, hogy jobban meg kéne tanulni zenélni, csúnyán néztünk rögtön. Akkor hétfőn ide menjetek, kedden oda, szerdán amoda... Na álljon meg a menet! Értjük mi, hogy menedzser, meg előretörés, de azért bazdmeg, ne vigyük túlzásba a dolgot!

Sógor: Olyan ötletek jöttek, hogy lehetnénk előzenekar XY előtt. El is mentünk sok helyre, még a Tóth Tibi szervezésében voltunk a Kispál előtt Győrben, a Quimby-vel Szegeden, de hát a rendes menedzselés az lett volna, hogy havi három-négy alkalommal csináljuk ezt. Közben meg mindenki normál egzisztenciát épített, dolgoztunk, ahogy mind a mai napig egyébként. Nem akartuk feladni ezt, meg nem is tűnt vonzónak, hogy a repertoárunkat hetente, csakis üzleti szempontok alapján előadjuk. Amikor stabilizálódott a zenekar, volt olyan, hogy Szegeden hetente kétszer játszottunk ilyen-olyan bulikban, de az, hogy menjünk szerte az országban... Egyáltalán a vidéki fellépések valahogy sosem sikerültek.

Azokat nem viszitek túlzásba mostanában sem.

Taki: Akkor még nem is értettek volna minket vidéken! Most már igen. De akkoriban még sehol nem volt Ganxsta Zolee, meg a Malacka és a Tahó, mi meg kiálltunk azzal, hogy „kurva anyád Száncsán Barbi”, és ennek mindenki örült.

Sógor: Kivéve, ahol nem. Például Törökszentmiklóson nagyon nem értették, ott közel álltunk a megveréshez. Meg a kaposvári egyetemi napokon sem. Emlékszem, egész komoly színpadot összeraktak, ott volt pár száz egyetemista, elkezdtünk zenélni, és egyszer csak elfogyott a nép előlünk. Mi meg bátorítottuk magunkat, hogy nem baj, végül is ez a profizmus, hogy négy embernek is úgy elnyomjuk, mint száznak, de azért arra is gondoltunk, hogy ezt nem biztos, hogy kéne.

Taki: Ahogy a vicc is mondja: „Vologya, beleszarjak a zongorába? - Hagyd Miska, úgyse értenék!” Azért alapvetően egy jó pályát írtunk le. Ezelőtt négy-öt évvel volt egy olyan időszak, ami nagyjából máig is tart, hogy Budapesten azért jó belvárosi klubokban zenélgetünk, zenélgettünk. Akkoriban össze is vesztek rajtunk. Imádják ugyanis a közönségünket, mert rengeteget isznak. Volt egy olyan koncertünk az A38-on, ami után a szervezőnk rettenetesen tördelte a kezeit, mivel a hely kikötötte előre, hogy 400 eladott belépő után nullszaldós a buli, utána lehet gázsiról beszélni, addig meg nekünk kell fizetni. Azt számoltuk, hogy gázsi nem lesz, de nullára talán hozzuk, és bement ugye a szervezőnk, mondták, hogy 280 eladott jegy volt, a fogyasztás viszont megfelelt egy átlagos 500 fős bulinak. Azt szoktam mondani, hogy a Timur Lenk zenekar karrierje teljesen megfelel egy üstökös pályájának, hirtelen felíveléssel, hosszú fennmaradással, és egy lassú lecsengéssel, de tízszeres lassításban. Amíg egy ifjú titán zenekar évente kiad egy lemezt, mi tízévente rakunk össze egy lemeznyi új számot, az viszont természetesen mind kurva jó. Ezt a számítást alapul véve most tartunk két és fél évnél, úgyhogy van előttünk még sok minden.

A saját dalok hogy születnek amúgy?

Taki: Mikor hogy. Pár éve rájöttünk, hogy el kell vonulni a világtól. Mindenkinek családja, munkahelye van, úgyhogy el szoktunk vonulni Szeged mellett egy tanyára, ahol csak iszunk, zenélünk, meg eszünk. Mostanában így született a Balástya című szám, ezt legutóbb írtuk a falusi lét nyomorúságáról, illetve az egyszavas dalunk, az Imádság, bár ezzel meg az a helyzet, hogy egy Pink Floyd nevű kókler banda a zenei témát már előttünk lenyúlta. Vannak különféle megvalósítandó céljaink, a kétakkordos számunkat már megírtuk, és most dolgozunk azon, hogy az egyakkordos, egyszavas dalunk is megszülessen.

Fisher: Ránk nem a progresszív, hanem inkább a degresszív rock jellemző. Nincs szükségünk tízperces dalokra, hosszú, bonyolult szövegekkel, inkább az ellenkező irányba szeretnénk haladni: minél egyszerűbb, minél szikárabb, egyakkordos, egyszavas dalok. Nekem ez az ideálom.

Taki: Vagy nulla akkord, nulla szó.

Fisher: Alapvetően elég sokáig rágcsálunk egy számot: hoz valaki egy dalötletet, rábólintunk, akkor csönd van egy fél évig...

Taki: Vagyis a következő próbáig!

Fisher: …aztán mondjuk, hogy mi lenne, ha még egyszer megpróbálnánk?

Taki: Sok ilyen kiváló ötlet, főleg az én kiváló ötleteim elvéreztek ezen a kemény szűrőn. Mindannyian kellemetlenül erős egyéniségek vagyunk a zenekarban, ez a demokrácia az előrehaladás halála, de nem bánjuk.

Fisher: Meg eleve csak olyan számokat csinálunk meg, amik mindenkinek tetszenek.  

A dalszövegekért ki a felelős?

Taki: Fisher és én többnyire.

Fischer: Súrolják is a büntetőjog határát.

Taki: Na, megszólalt a jogász.

Erről jut eszembe, volt már olyan dalotok, ami váltott ki ilyen reakciót? A Közpénz például esélyes lehetne.

Taki: Nem, bár ezt a szerepet szántuk neki. De hát ebben az országban már szinte semmi sem bassza ki a biztosítékot.

Fisher: Amíg nem kezdünk el járdát festeni.

Taki: Mondjuk volt a közelmúltban olyan koncert, amit végigsorosoztunk, de az koncert, nem hallatszik ki.

Fisher: A médiát nem hódítottuk meg egyáltalán, azt hiszem, egyetlen normálisnak nevezhető rádióinterjúnk volt.

Taki: Az egytől egyig elbaszott volt, ami volt, hozzá kell tenni.

Fisher: Akkor is addig húztuk az időt, amíg végül bebasztunk, és kurvaanyáztunk élő adásban. Az EstFM-en sikerült beszólni a műsorvezetőnek. Az történt ugyanis, hogy a műsorban futószalagon adták egymásnak a kilincset mindenféle zenekarok, a műsorvezetők meg annyit tudtak, hogy az adott riportalanynak megjelent valamilyen lemeze, de ennél többet nem, újságírói rutinból tették fel a kérdéseket. Arról volt szó, hogy mindenkire negyedórányi műsoridő jut. Mi akkor nem tudtuk, hogy valójában ez kurva sok idő egy zenekarra egy rádióban. Ültünk kint az előtérben, mondták, hogy most már mindjárt ti jöttök, mi meg néztük, hogy még tíz perc, gyorsan leszaladtunk egy felesre, úgyhogy végül finoman szénné sértegettük a riportert. Érdekes módon az Est FM-be nem is hívtak minket többször. De ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy bunkó paraszt faszok voltunk.

Taki: Végül is csak magunkat hoztuk. Aztán volt egy időszak, amikor a Szigeten folyamatosan felléptünk.

Sógor: Elég hosszú időszak, ’95 és 2007 között minden évben játszottunk, sőt 2007-ben kétszer is.

Taki: Érdekes módon a Pesti Estesek hívtak minket, valamilyen számunkra is érthetetlen okból, mi meg ezt nagy örömmel teljesítettük. Itt mindig beöltözős bulikat abszolváltunk, abból indultunk ki, hogy aki odajön, azoknak a nagy része nem ismer minket...

Fisher: Meg ha már zenélni nem tudunk, valami mással kell felhívni magunkra a figyelmet.

Taki: …és ott volt az az elhíresült fellépés, amikor mindannyian egy szál úszódresszben léptünk színpadra, mint NDK-s úszónők.

Sógor: A Szigeten mindig újraértelmeztük a fellépés fogalmát, mindig volt egy történet. Akkor épp arról szólt, hogy van egy menedzserünk végre, Udo, aki most majd befuttat minket, de ő korábban az NDK női úszóválogatottat menedzselte, így a módszerek megmaradtak.

Taki: Így történt az, hogy egyberészes úszódresszben, úszósapkában, úszószemüveggel léptünk fel. Erről még mai napig felbukkannak fotók, nem örülök neki.

Sógor: Olyan is volt, hogy bécsi klasszikusokként próbálkoztunk, rizsporos parókában, térdzokniban, de voltunk a világ vallási vezetői is, az volt az ökomenikus koncert.

Taki: Ott született meg az egyház ötlete, az viszont annyira nagyot durrant, hogy utána engem Taki atyáztak sokáig. Volt akkor még ez a liberálisabb egyháztörvény, mondtuk, hogy miért ne dobjunk gyorsan egyet, jegyeztessük be az egyházat! Száz aláírás bármilyen koncerten összehozható, gyorsan szerveztünk egy bulit egyházalapítás címszóval, százan aláírták, beadtuk, és be is jegyezték a Timuriánus Egyházat, mindenféle homályos elvek alapján, amelyek azóta valódi vallássá kristályosodtak.

Sógor: Kanonizálódtak.

Taki: Onnan indult a mitologikus szál. Utána betiltottak minket, így még jobban terjed a vallás.

Sógor: 2006-ban meg nagyon szép sportriporter asztallal, sportriporterrel megtámogatott focimeccset vívtunk a színpadon, az volt a híres baszk-etruszk focimeccs, a baszkok, és az ő esküdt ellenségeik, az etruszkok között.

Taki: Gyűlöljük az etruszkokat, mert náluk senki se baszk.

Sógor: Így van, főleg az etruszk kislány nem baszk. És ezt a helyszínen közvetítette a Zelenyánszky, aki az indulásunknál is ott bábáskodott, és azóta valóban sportriporter lett. Volt sörfal, szabadivás, mindez focis szerkóban.

Egy vitathatatlan kultzenekar státuszt mégis elért a zenekar az idők folyamán, de úgy érzem, azért az elsődleges nálatok az, hogy magatokat szórakoztassátok.

Taki: Egyértelműen, nem is kérdés. Nyilván addig csináljuk majd, amíg mi élvezzük ezt az egészet. Mindeközben lassan megtanulunk zenélni, így könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy mire már nagyon faszán megtanulnánk, addigra senkit sem fogunk érdekelni. Ennek azért ellentmond ez a bizonyos kultikus dolog, ami körülvesz minket, aminek nyilván örülünk, és igyekszünk is táplálni ezt mindenféle fekete misékkel, kakasvéráldozattal, és denevérfejleharapással.

A Timur Lenk a következő fekete misét szombaton celebrálja a Lámpásban. A koncerten istentiszteleten kakasvér, denevérfej, Unicum fogyasztása igény szerint ajánlott. 


punk kult rock alternatív nagyinterjú karriertörténet timur lenk



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.