2017.10.16. 13:46 – Nihil_AK

A progresszíven lelkizős, az újra izgalmas meg a reménytelenül halott - Három új metállemezről

Lángoló kritikák

with-the-dead.jpg

Bár a lemezkritika intézménye legalább olyan avítt napjainkban, mint a veszkócsizmába gyömöszölt márványfarmer, meglepően jó lemezek jelennek meg nyár óta, itt az ideje tehát, hogy elkezdjük ezeket bemutatni nektek. A mai összeállításban itt lesz velünk a Mastodon, akik egy sokáig bizonytalan státuszú dalcsokrot hoztak ki szeptember végén végül saját márkanév alatt, a friss anyagán hosszú idő után újra kifejezetten izgalmas zenét játszó Satyricon, valamint az év garantáltan egyik legsúlyosabb lemezét produkáló With The Dead

mastodon_cold_dark_place.jpg

MASTODON - COLD DARK PLACE (Reprise)

Amikor nyár végén kiderült, hogy nagyjából fél évvel az Emperor of Sand kiadása után új anyaggal jelentkezik a Mastodon, arra gondoltam, hogy tessék, naná, hogy csak ezek a faszok merik megcsinálni azt, hogy egy éven belül két lemezzel is jelentkeznek. Ez utoljára a hetvenes években volt divat, pláne nem megszokott mostanában, amikor a metálzenekarok már azért is vért izzadnak, hogy négy-öt évente összejöjjön egy épkézláb stúdióalbumra való. Aztán kiderült, hogy azért annyira nem eszik forrón az ügyet, mert nem teljes lemez, hanem "csak" egy négyszámos EP, amelynek legnagyobb részét még a Once More Round the Sun idején rögzítették, elsősorban Brent Hinds ötleteiből. A fő inspirációt, ha lehet hinni a híreknek, a tetovált homlokú gitáros egy korábbi szakítása jelentette, aki először egy reménybeli szólólemezre szánta ezt az anyagot.

Nem meglepő módon zeneileg az ő hatása a leginkább meghatározó a végül Mastodon név alatt kihozott négy dalban: több helyen erős southern rock íz fedezhető fel, sok helyen szól akusztikus gitár, és Hinds jellegzetesen bluesos szólói mellett jóval többször jut szólóénekesi szerephez, mint mondjuk a legutolsó albumon. Ezzel együtt az anyag gond nélkül beilleszthető a sorba, ráadásul a maga módján mind a négy szerzemény rengeteg emlékezetes pillanatot rejt magában, még akkor is, ha elsőre talán a Blue Walsh tűnik fel leginkább, és a záró címadó adja magát legnehezebben. Utóbbira érdemes időt szánni, nem kifejezetten könnyű darab, és lassan indul be, de megfelelő hangulatban bárkinél betalálhat, érdekes hangszerelési megoldásaival az EP egyik kevésbé nyilvánvaló csúcspontja. Nem minden elfogultság nélkül mondom, de a Mastodon kreativitását és lazaságát bármelyik mai metálzenekar megirigyelheti, még akkor is, ha nyilván mindig lesznek olyanok, akik a korai anyagokat sírják majd vissza. Zenei szempontból viszont a Cold Dark Place-be sem lehet belekötni. 4,5 / 5 

satyricondeepcallethcd.jpg

SATYRICON - DEEP CALLETH UPON DEEP (Napalm Records)

Nem mondom azt, hogy a Satyricon lemezei tizenplusz éve úgy mennek el mellettem, mint az a bizonyos gyorsvonat Agárdnál, ugyanakkor kétségtelen, hogy utoljára igazán a 2002-ben kiadott Volcano volt az, amiért teljes szívemből lelkesedni tudtam, amellett, hogy nem lehet elvitatni, minden albumon voltak maradandó, emlékezetes dalok. Mégis folyamatosan kerülgetett az a kellemetlen érzés, hogy a zenekar, amely korábban mert progresszivitást vinni a black metalba, biztonsági játékot játszik, és leginkább arra törekszik, hogy az aktuális dalokra minél jobban tudja rázni a közönség az öklét a nyári fesztiválokon. A Deep Calleth Upon Deep határozottan kellemes meglepetés, ugyanis azzal együtt, hogy Satyrék most sem tértek vissza a szövevényes, szélvészgyors blastbeatekkel telepakolt szuperszónikus utazásokhoz - ez ám a metapoén - az új lemez jóval bátrabb kísérleteket és tartalmasabb zenét rejt, mint hosszú évek óta bármelyik anyaguk.

Már a nyitó Midnight Serpent egyértelmű lépés ebbe az irányba, nem is emlékszem, mikor hallottunk tőlük ilyen okosan megtekert, atipikus szerkezetű dalt. Az album bőven rejt magában felfedeznivalót, kezdve a címadó érdekesen megoldott, okosan kitalált gitárszólamaitól az olykor meglepő kiegészítő hangszerek - kontrafagott, basszusklarinét, cselló, és a többi - felfedezésén és beazonosításán át a Dissonant szaxofonos megoldásaiig. Még az egyértelműen a Fuel For Hatred, a K.I.N.G., vagy a The Pentagram Burns receptjét követő, kettőnégyes, menetelős Blood Cracks Open the Ground is jóval több zeneiséget mutat fel, mint az elmúlt évek hasonló dalai. A hangzás az utóbbi idők hagyományait folytatva szellős, rockos, a produkciós munka könnyű érthetőséggel és hallgathatósággal támogatja a zenei anyagot, de ezzel az elmúlt tizenöt évben sem volt gond náluk soha. Végeredményben tehát azt kell mondjam, aki az utóbbi időben kevésbé lelkesedett norvég barátaink aktuális albumai iránt, az most bátran tehet egy próbát a Deep Calleth Upon Deeppel, könnyen lehet, hogy kellemes meglepetésben lesz része. Ja igen, a borítót egy korábbi cikkben lehúztam, de azóta kiderült, hogy a leghíresebb norvég festő, Edvard Munch egyik szénrajzáról van szó, nem a rajz szakos gimnáziumba járó szomszéd Ebrikke egyik házi feladatáról, szóval most már tetszik. 4,5 / 5

with_the_dead_love_from_with_the_dead.jpg

WITH THE DEAD - LOVE FROM WITH THE DEAD (Rise Above Records)

A képregények világában nem ritka, hogy a főhősnek van egy sötét, eltorzult ikertestvére. Nos, ami Pókembernek Kaine, vagy Supermannek Bizarro, az a Cathedralnak a With The Dead. Az ironikus című második lemez még az elsőre is rátesz egy-két lapáttal a reményvesztett, csigatempójú nyomorúságot illetően, már ha ez egyáltalán lehetséges, és nem csak azzal, hogy huszonpár perccel hosszabb annál. Amíg a műfaj közmegegyezéses klasszikusának tartott első Cathedral-album, a Forest of Equilibrium minden depresszivitása ellenére is mutatott némi játékosságot, addig a With The Dead friss teljesítménye bő egy órában teljes erőbedobással veszi el az erre fogékonyak életkedvét, még a korábbiaknál is zajosabb, széttorzítottabb dalokkal és hangzással. A ritmusszekcióban ezen a lemezen a korábban a Bolt Thowerből ismert Alex Thomas, valamint a Cathedralban évtizedekig játszó Leo Smee személyében régi ismerősöket köszönthetünk, de az ő közreműködésük sem változtat a zene általános hangulatán, pedig a kalapos basszusgitáros szólisztikus pillanatokra mindig kapható játékával, mellotron iránti vonzalmával annak idején a Cathedral rockos oldalát erősítette. Ennek most nyoma sincs. A vánszorgó temetési menet felett egy pillanatnyira sem süt ki a nap, az élen haladó pap pedig csak kántálja vég nélkül ezeket a bizarr zsoltárokat, miközben ostorozza magát és a gyászoló tömeget. Garantáltan az év egyik legsúlyosabb anyaga, pedig egy darab blastbeat, egy szótagnyi hörgés nincs rajta, és a borítóra, meg a zenekari logóba sem tettek sátánkeresztet, boszorkánycsillagot. A záró, tizenhét és fél perc fölé kúszó Cv1 pedig minden kétséget kizáróan a szezon legsúlyosabb dala, ennyi és nem több. Ha Lee Dorrian és társai valóban úgy érzik magukat, ahogy ez ebből a lemezből kiderül, nem szeretnék a helyükben lenni. 4,5 / 5


metál black progresszív doom stoner ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.