Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A gitárzenék történetének egyik legnyomasztóbb korszaka kétség kívül a 2000-es évek első fele volt: a hétvégi rockdiszkóban agyhúgykövet kaptunk a Chop Suey-tól meg Last Resorttól, egyébként pedig ötpercenként alakult meg egy grunge-os rádiórockzenekar, hogy dalba öntse az amerikai kertvárosi gimnazisták nyomorúságát. A Creedet sajnos ebben a közegben sem tudtam utálni, akkor pedig már kiváltképp nem, amikor a zenekari Honthy Hanna, Scott Stapp helyére egy jóval rokonszenvesebb és kevésbé modoros frontember érkezett. Persze, ettől még az Alter Bridge nem kezdett el európaibb hangzású dalokat írni, és a nézőszámon is érződött, hogy ez elsősorban továbbra is a Dodgers baseballdzsekis fiatalság zenéje. De talán a húszezer körüli jegyárnak is lehetett hozzá némi köze, hogy egyesek nem pont a Sportarénába húzódtak be az eső elől.
Ez utóbbi fényében a jelenlévők joggal várhatták el, hogy a zenekar leszaggassa, majd a legboldogabb koncertlátogatók vitrinjébe helyezze el fejüket. Ehhez képest Mark Tremontiék egy „szimplán kurvajó” besorolású koncertet adtak, de rinyálásra így sem nagyon lehetett okunk. Az már az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a Slash szólózenekarának énekeseként is funkcionáló Myles Kennedy nem a Szaturnusz-arcméretű, kokainszipákoló rocksztár prototípusa. Ha volt is dolga valaha életében grouipe-val, mérget vehetünk rá, hogy Myles előzőleg kiporszívózott a hotelszobában, majd másnap mediterrán reggelivel ébresztette őt. Ő a kiköpött cuki zenész, akinél talán még Pajor Tamás is többet káromkodik a színpadon. Szerencsére ez a fajta kolostori jámborságot legfeljebb a dalok közti szünetekben érzékeltette, egyébiránt pedig lemezminőségben énekelt.
Persze a legnagyobb ász a pofátlanul fitt formában lévő Tremonti volt, aki nemcsak, hogy legitározta a műholdat az égről, de néha amúgy átkozottul jó hangját is kieresztette. Brian Marshall azonban a megtestesült basszusgitáros, aki legszívesebben a ruhatárból játszott volna, lehetőleg gázálarcban, hogy még véletlenül se szólítsák meg. A setlist elsősorban a Last Hero albumra helyeződött (The Writing On The Wall, My Champion, Crows On The Wire, stb), de szerencsére viszonylag hamar előkapták a thrashbe hajló Addicted To Paint is.
Mellesleg az élő hangzás határozottan jót tett a hasonlóan zúzós daloknak, ugyanis totálisan eltüntette a stúdiólemezeken tetten érhető polírozottságot. Ami pedig igazán nagy szó, hogy az akusztikus blokk (Watch Over You, In Loving Memory) sem fulladt dögunalomba, inkább csak a mellettem lassúzó pár látványa késztetett egy vizespohár sósborszesz ledöntésére. A ráadásban abszolvált maratoni gitár-mortalkombatot igazán hanyagolhatták volna, de még ezért is kárpótoltak minket a Rise Today-jel. Fasza volt, rock volt, szerettük.
