2017.10.30. 09:32 – m.adi

Trump egy megosztó, széthúzó atmoszférát erőltetett a társadalomra – Battleme-interjú Matt Drenik énekessel

A Kemény motorosok (Sons Of Anarchy) harmadik évadának legvégén, nagyjából akkor, amikor Stahl elmondja a banda többi tagjának, hogy Jax köpött, ők pedig le lesznek tartóztatva, valaki a háttérben elkezdi zongorán játszani Neil Young egyik leghíresebb számát, és nem is hagyja abba az emlékezetes szezonzáró utolsó képkockájáig. Ez a valaki Matt Drenik, a Battleme frontembere, akit a legtöbben ezért a jelenetért ismernek, pedig igazából azért kellene, mert zenekarával tök jó rock and roll-t játszik. Erről november első napján a Dürer Kertben élőben is meg lehet győződni, addig pedig itt egy interjú az énekes-dalszerzővel, aki mesélt nekünk a zenekar Donald Trump által inspirált legújabb nagylemezéről, és arról is, hogy a zenészek miért nem merik nyilvánosan felvállalni a véleményüket, és mi kell ahhoz, hogy még több olyan zenekar legyen, mint amilyen a Clash volt.

Miért lett belőled zenész?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Igazából csak úgy megtörtént a dolog, eleinte hobbinak indult, aztán egyik pillanatról a másikra már nem az volt. Mindkét bátyám zeneőrült egyébként, az egyiküket le is szerződtette a Red Records, és a Jesus Lizarddal is turnézott. Úgyhogy ez a zenekarosdi jó bulinak tűnt nekem is, na meg lehetőséget adott arra, hogy hallassam a hangom.

Gitáron, basszusgitáron és zongorán is játszol. Melyik a kedvenc hangszered?

Talán a zongora. Szeretem azt, ahogy előttem hever a hangszer, ahogy kitárulkozik. Nincs semmi takargatnivalója. Szerintem ez a legőszintébb hangszer a világon.

Alapvetően keményebb, rockosabb dalokat csináltok, a Kemény motorosokban viszont a balladáitok váltak híressé. Mi az oka ennek a különbségnek?

Amikor dolgozni kezdtem a Kemény motorosokon, egy stonerzenekarban játszottam még, a Lionsban. Jó pár dalt írtunk a soundtrackre, és egy Bob Dylan-számhoz is csináltunk egy keményebb verziót. Ugyanebben az időben volt egy hálószobai folk projektem is, aminek az egyik dala, a Burn This Town bekerült a második évadba, ezzel pedig egy teljesen új világ nyílt ki előttem. Lehetőséget kaptam dalíróként működni, és kísérletezni a finomabb, érzékenyebb pillanatokkal is. De a lelkem továbbra is a rock and roll-é, és az is marad.

Néhány héttel ezelőtt jött ki legújabb albumotok, a Cult Psychotica. Te hogyan jellemznéd?

A Cult Psychotica egy reakciólemez az Egyesült Államokban lezajlott, Trump körüli hisztériára. Azt akartuk, hogy nekünk is legyen egy hangunk ebben az egész őrültségben. Ez a lemez lett az. A korábbi lemezeinken egyébként mindig hónapokig dolgoztunk, de ez most sokkal gyorsabban ment, gyakorlatilag két hét alatt készült el még idén tavasszal. A zenekarral, azaz három nagyon jó barátommal együtt beültünk egy szobába, és jammeltünk. Azt akartuk, hogy a lemezen hallatszódjon ez az esetlegesség, és az, hogy ez a mi közös pillanatunk. Szerintem sikerült is.

Melyik a kedvenc dalod róla?

A Bitch Blues. Ez a dobosunk, Scott száma, vagyis a benne lakó kis vadállaté, és amikor ez élőben is kijön, az mindig nagyon király.

Donald Trump Magyarországon is rengeteget szerepel a hírekben. Te mit gondolsz róla?

Ellenzem a véleményét a dolgokról és a politikáját. Egyáltalán nem azon elvek mellett áll ki, amiket én tisztelek. Engem amúgy is érdekel a politika, de azokról az eseményekről nem nagyon tudok semmit, amik Amerikán kívül történnek.

Miben nyilvánul meg legjobban Trump hatása?

A kommunikáció stílusában. Trump egy megosztó, széthúzó atmoszférát erőltetett a társadalomra, a kivezető út pedig jelenleg nem látszik. Ez az atmoszféra mérgező, és egyben kimerítő is. Nagyon elegem van már a twitteres ámokfutásából, és abból is, hogy aki kiáll a józanság és az emberségesség mellett, azt valahogy végül megalázzák ezért. Úgyhogy mi határozottan állást foglaltunk: azt hiszem, úgy lehet megfogalmazni, hogy az emberek pártján vagyunk. Szerintem amikor az emberek rájönnek, hogy igazából mind egyenlőek vagyunk, és jóhiszeműen, harmóniában, testvérként tudunk majd együtt élni, akkor az olyan emberek, mint Donald Trump, nagyon gyorsan el fognak tűnni a színről.

És mik azok a témák, amik a legjobban megosztják a társadalmat?

Az egészségügyi reform, a bevándorlás, és a külpolitika.

Szerinted az a helyes magatartás, ha egy zenész állást foglal ezekben a kérdésekben, vagy az is belefér, ha valaki távol tartja magát tőlük?

Milyen világban szeretnénk élni? Mitől félünk ennyire? A legnagyobb baj a különböző zenekarokkal az, hogy túlságosan márkaként gondolnak magukra, ez pedig felemészti őket. Mindenáron el akarják kerülni, hogy folt essen a márkáról kialakult képen. A picsába ezzel a hozzáállással! Nem tehetünk úgy, mintha egy tündérmesében élnénk, amiben csak finom backstage-es kaják és hatalmas fesztiválközönségek vannak. Ez a hozzáállás egyébként nem csak Amerikára jellemző, ez egy globális identitásválság jele.

Hogyha valaki a művészetéből kifolyólag tartja távol magát ezektől a kérdésektől, az rendben van, és tiszteletben tartom. De nem szabad félni a véleménynyilvánítástól, csak azért, mert egy zenekarban játszol. Akarsz még olyan zenekarokat, mint a Clash? Akkor ne csak beszélgess róla, hanem fogj egy kurva gitárt és add ki magadból, amit gondolsz! Vagy működni fog, vagy nem, de úgy nem lehet élni, hogy végig arra gondolsz, bárcsak kimondtad volna, ami benned van, csak túlságosan féltél a többiek véleményétől. Nem ezért csináljuk ezt az egészet. A művészet igazából egy belső küzdelem, amit a világ szeme előtt kell megvívni. Mindegy, hogy mi a te témád, a sör, a fű, egy hiányzó barátnő, egy eltemetett barát, a rendszerből való kiábrándulás, akármi. Csak csináld.

A Kemény motorosokhoz készített dalaitok nagyon népszerűek, de úgy néz ki, hogy abból a többmillió emberből, aki meghallgatta őket a YouTube-on, nagyon kevesen voltak, akik utána megragadtak a zenekarnál, a Spotify-on például nagyjából nyolcezer követőtök van. Szerinted miért van ez?

A Kemény motorosok nagy durranás volt világszerte, és az emberek egyszerűen megelégszenek ezzel. Nagyon jó képi világa van, a jelenetei megmaradnak a fejekben. Ha mégis mélyebbre akarnának ásni, én nem titkolok semmit azon túl, hogy nem az a srác vagyok, aki egy Neil Young-balladát játszik zongorán a színpadon. Én egy törött gitárral, meg három haverommal fogok ott állni.

Lehet, hogy a Cult Psychotica fogja meghozni a nagy áttörést?

Talán, ki tudja. Ez egy veszélyes játék egy művész számára. Az én dolgom, hogy felmenjek a színpadra, és jó bulit csináljak. Azt már a lemezkiadónak kell kitalálnia, hogyan kell betörni a tömegek tudatába.

Ha meg kéne mutatnod valakinek egyetlen dalt a zenekartól, ami jól jellemez titeket, melyik lenne az?

A Hot Mess. Abban benne van minden. És ha a No Truth-t nem szereti, akkor valószínűleg a zenekart sem fogja.


interjú dürer kert battleme matt drenik



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.