2017.11.03. 13:50 – Nihil_AK

Az alkotás, a meglepetés meg a termék - Az Enslaved, a Sarke, és a Samael friss lemezeiről

Lángoló Kritikák

sarke.jpg

Idén ősszel kifejezetten erős a termés új metállemezekből, én pedig szorgosan igyekszem mindre sort keríteni, amelyiket érdemes szóba hoznunk, és amelyiket még meghallgatni is volt időm néhányszor. Ma szó lesz egy olyan zenekarról, akiket objektív szempontból is a komplett mezőny legjobbjai között tartok számon, egy olyanról, amelyben veteránok mutatják meg, hogyan is kell ezt csinálni, és egy olyanról, akik kifejezetten jó lemezt készíthettek volna, ha kicsit mernek változtatni a bevett formulán.

enslaved-e.jpg

Enslaved - E (Nuclear Blast)

Ha az ember kevésbé odafigyelve hallgatja az Enslaved újabb kori lemezeit, úgy a 2010-ben megjelent Axioma Ethica Odini albumtól felfelé, kis túlzással akár azt is mondhatja, hogy az egyes albumok felcserélhetők egymással. Ennek több oka is van, hiszen mindig minőségi anyaggal rukkolnak elő, zenéjükben sokféle hatás keveredik, ugyanakkor hosszú évek óta markáns, kialakult hangzással rendelkeznek. A hallgatók dolgát sem könnyítik meg, kedvelik a kifejtős, hét-nyolc perc körüli átlaghosszúságú dalokat, hagyományos értelemben vett slágerszerzemények olyan három-négy lemezenként bukkannak fel náluk. Herbrand Larsen billentyűs-énekes tavalyi kilépéséig a tagság is állandó volt már bő tíz éve, az ő helyére egy fiatal srác, Håkon Vinje érkezett, aki a jelek szerint zökkenőmentesen képes pótolni az utóbbi lemezeken fontos szerepet betöltő Larsent.

Az E - tömörebb címet valószínűleg lehetetlen kitalálni - nagyot nem változtat a korábbi formulán, ugyanakkor nem tudom őket biztonsági játékkal vádolni. A rászánt idő és a dalok többszöri meghallgatásának jutalma ezúttal az, hogy új árnyalatokat fedezhetünk fel az Enslaved zenéjében. Bár a károgás és a tiszta ének aránya nagyságrendileg nem változott, Vinje, akinek énekhangja meglepően hasonlít elődjéhez, már a Storm Son című, tíz perc fölé kúszó nyitódalban is fontos szerepet kap, a Feathers of Eolh-ban pedig szinte végig ő énekel. Ezúttal ismét van rockos, egyenes klipdal a River's Mouth képében, a Sacred Horse-ban a korai Enslaved folkos hangulatai idéződnek fel, a hivatalos lemezanyagot záró Hiindsiight pedig újabb világos bizonyítéka a fő dalszerző Ivar Bjornson hetvenes évekbeli progresszív rock hatásainak, a nyitótémát akár a Rush is írhatta volna. Ebben a dalban kifejezetten meglepő jazzes szaxofonszólamok is helyet kapnak, míg a már említett Feathers of Eolh-ban fuvola szólal meg. Úgy látszik, ez most divat Norvégiában, az új Satyriconon is felütik a fejüket hasonló kísérletek. Ezeket csak üdvözölni tudom, hiszen a jó, bátor hangszerelés még a legjobb dalokhoz is képes hozzátenni némi plusz izgalmi faktort. Az extra kiadáson helyet kapó What Else is There című Röyskopp-feldolgozás szintén ezt az élt erősíti: nem meglepő módon kicsit kilóg az anyagról, és bár az elektronikus zenék metálosítása általában a köztörvényes kultúrbűnözés kategóriájába tartozik, ez a felvétel jó példa arra, hogy avatott kezekben bármilyen anyagból lehet jó szobor. Vinje itt egy másik, mélyebb hangszínen énekel, remélem, a következő lemezeken sem hagyják majd parlagon heverni a srácot, közreműködése új távlatokat nyithat a zenekar számára.

Az Enslaved ezúttal is lazán hozta a szokásos színvonalat, forradalmi változásokat meg nem hiszem, hogy bárki is várt volna tőlük. Tulajdonképpen ízlés és hangulat kérdése, melyik lemezük talál be épp jobban, viszont az, hogy ezt a színvonalat ilyen termékenységgel, ilyen stabilitással tudják tartani már hosszú évek óta, mindenképpen tiszteletre és elismerésre méltó. 4,5 / 5

sarke_viige.jpg

Sarke - Viige Urh (Indie Recordings)

A Sarke, amit legkönnyebben úgy azonosíthatunk be, hogy itt is énekel Nocturno Culto a Darkthrone-ból, ötödik lemezével az év eddigi legkellemesebb meglepetését hozta. Második, Oldarhian című albumukat nagyon kedveltem pár éve, több mint korrekt anyag volt az, de az utóbbi időben szem elől tévesztettem őket, amit az új dalok meghallgatása közben bántam meg igazán. A Viige Urh című friss anyagot hallva már első alkalommal tudtam, hogy itt és most valami kifejezetten szimpatikus dolog történik. Pedig az alkotóelemek között nincs semmi olyan, amit valaki más ne talált volna már ki, sőt, helyenként van egy határozott old school, hogy ne mondjam, retro hangulata a lemeznek. Ugyanakkor ahogy mindig, most sem az a lényeg, hogy mit, hanem hogy hogyan. Ezek a negyvenes norvég metálosok írtak nyolc önálló, jól felismerhető karakterrel rendelkező dalt szűk harmincöt percben, töltelékszámok nélkül, különösebben nem foglalkozva azzal, hogy a műfaji skatulyából hol lóg ki az adott szerzemény. Van itt black n'roll sláger, fúvósokkal kísért menetelés, klasszik heavy metalos induló, női énekes szépség és a szörnyeteg duett, doomos bólogatás, vagy épp középtempós blackthrash, ugyanakkor a különböző elemeket az egyedi hangulat és a zenészek stílusa mégis képes közös nevezőre hozni.

Amitől a Viige Urh messze kiemelkedik a dögunalmas metállemezek sorából, az pont a dalszerzés, hogy az önmagukban kifejezetten egyszerű alapelemekből sikerült valami csak rájuk jellemzőt kikeverniük, valamint a hangszeres játék ötletessége. Manapság rengetegen megfeledkeznek arról, hogy az érdekes, eredeti hangzású riffek, a jó ritmusgitározás legalább annyira fontos kelléke egy metálzenekarnak, mint a halálpontos, profi dobos. A Viige Urh dalaiban a Spiral Architect és a Satyricon soraiból ismert Steinar Gundersen minden szempontból példaértékű munkát végzett, elég meghallgatni az Upir túlbonyolítástól mentes, mégis agyafúrt riffelését, vagy a Punishment to Confessions bármelyik gitárszólamát a zord kezdéstől a középrész hangulatos, "sírógitáros" témáiig. Saját posztján mindenki hasonló színvonalon teljesít a zenekarból, Nocturno Culto vokálozása pedig, bár ízében nem meglepő módon a Celtic Frostos Tom G. Warriort idézi, mégis tud egyedi lenni, nem mellékesen az utolsó szóig érthető. A billentyűs hangszerek kreatív, jó arányérzékre utaló használata tovább erősíti a dalok atmoszféráját, így kifejezetten változatos, sokszínű album született, melynek hallgatását a rövid játékidő és a szellős hangzás is megkönnyíti. A produkciós munka szintén kiváló, minden hangszer gyönyörűen szól, jók az arányok és a hangszínek, az meg különösen tetszik, hogy mertek teret adni az alapító/névadó basszusgitárjának is, ennek köszönhetően simán megtehetik azt, hogy olykor csak a basszusgitár festi alá a szólisztikus részeket. Az említettek összességeként áll elő az a paradox helyzet, hogy a Sarke új anyaga egyszerre tud old school és modern lenni, vagy ha jobban tetszik, újat is mondani a hagyományőrzés mellett. Valahogy így kellene metállemezt készíteni napjainkban. 4,5 / 5

samael-hegemony-cover-web.png

Samael - Hegemony (Napalm Records)

A svájci Samael a kilencvenes évek közepén-végén az egyik kedvenc extrém metál zenekar volt, a Ceremony of the Opposites és a Passage albumokat, vagy a Rebellion EP-t rendszeresen hallgattam. Aztán valahogy kezdtek elmenni mellettem a frissebb anyagok, és ez a folyamat máig tart. Pedig adtam nekik esélyt sokszor, de valahogy azt a hidegrázást sosem sikerült újraélni, ami mondjuk a Jupiterian Vibe klipjét látva fogott el. Lehet, hogy én tehetek erről, de részben ők is, az biztos. Azt, hogy az új album ugyanúgy készülhetett volna húsz évvel ezelőtt is, néhányan előnynek, néhányan pedig hátránynak értékelik majd, ahogy én is. Ettől viszont még ez a helyzet.

Persze nagy gond nincs a Hegemony-val, nyilván profi munka, és biztos vagyok benne, hogy többen fognak olyanokat mondani róla, hogy most aztán visszataláltak a helyes ösvényre. Viszont olyannyira homogén a lemezanyag, hogy sokszori hallgatás után sem vagyok képes dalokat kiemelni róla, maximum az első felvezetőként kihozott Black Supremacy-t, de azt is csak ezért, mert a lemez általános középtempójánál kicsit gyorsabb, és mert klip készült hozzá. Jó, ha megengedőbb vagyok, van még néhány erősebb téma az albumon, mint a Passage Born Under Saturn-jára hajazó Murder or Suicide, a Red Planet, vagy a zenekarról elnevezett Samael - abba most ne menjünk bele, hogy szerencsés-e tizeniksz lemez után egy ilyen, kínosan öndefiniálási szándékra utaló címválasztás - de mindennél jobban jellemzi a Hegemony-t az, hogy a hivatalos lemezt záró Helter Skelterről egy másodpercre sem tűnik fel, hogy feldolgozás. Gyakorlatilag felcserélhető bármelyik saját dallal, ahogyan azok közül is bármelyik lehetne a következő a sorban. Itt jön elő megint az örök kérdés, hogy vajon ennyire erősek a zenekar saját stílusjegyei, vagy egyszerűen nem mernek tágítani a saját univerzumuk határain, ki tudja, milyen okból? Sajnos - ellentétben például az Enslaveddel - náluk az utóbbit érzem. A bő ötven perces, tizenhárom dalt tartalmazó lemez sajnos 5-6 szám után menthetetlenül unalomba fullad, pláne, hogy tulajdonképpen szó szerint végig ugyanazokat a hangszíneket használják minden hangszeren, minden szólamban, minden dalban, és a tempókat illetően sincs nagy változatosság. Mindenhol ott az obligát, bombasztikus szintiszőnyeg, a szigorúan alapokat hozó ritmusgitár, illetve Vorph védjegyszerű, de már ezerszer hallott énektémái. Nincs atipikus, újdonságot hozó szerzemény, korábban nem hallott megoldás, nincsenek sem levegős részek, sem jelentősebb dinamikai csúcspontok, sőt, kicsit olyan a lemez, mintha a Shining Kingdomot akarnák lenyomni a hallgató torkán tizenháromszor.

Egyszerűen nem értem, hogy az a zenekar, amelyiknek volt töke egy olyan kockázatos lépéshez a Passage idején, hogy indusztriális elemekkel, dobgéppel üsse fel a black metalt, húsz évvel később miért abban látja a siker kulcsát, hogy ugyanazt a lemezt akarja megírni újra, annak frissessége, újszerűsége nélkül? Ez így cipőfelsőrész készítés, pedig a már-már kötelező fordulatokat tartalmazó szövegeket nem is említettem. Azok még rátesznek egy lapáttal arra az érzésre, hogy itt termék készült, nem alkotás. Ha nem tudnám, hogy a korábban említett klasszikus albumokat, meg a hat évvel ezelőtti Lux Mundit producerként jegyző Waldemar Sorychta dolgozott velük ezúttal is, azt írnám, hogy nem ártott volna egy külső fül a lemezhez, aki kicsit belekavar a levesbe, vagy mondjuk visszazavarja a dalszerzőket a próbaterembe még pár hétre. Így viszont azt írom, hogy egy szigorúbb saját szűrővel megírt, tíz perccel rövidebb játékidejű, legalább két-három kevésbé tipikus dalt tartalmazó albumnak a magam részéről sokkal jobban örültem volna. És bár továbbra is szurkolok nekik, hogy egyszer kilépjenek a korai munkásságuk árnyékából, ez most megint szöglet lett gól helyett. 3/5


kritika metál norvégia enslaved black svájc progresszív indusztriál samael ezt hallgasd sarke



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.