Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Két olyan zenekarról lesz szó, akik a rétegzene rétegműfajában zenélnek, ráadásul Magyarországon, ahol ez még alsóbb szinteket jelent, mármint népszerűségben, nem minőségben. Az Aebsence kettejük közül a kevésbé aktív, sőt, kimondhatjuk, hogy koncertek terén gyakorlatilag egyáltalán nem aktív, míg a Perihelion gyakran koncertezik, és egyre gyakrabban. A két együttesben van egy közös pont: mindkettő használja ihlető forrásként a magyar népzenét, amit rockkal és metállal kevernek. A végeredmény azonban eléggé különbözik, mivel a két zenekar teljesen más irányból érkezik.
Az Aebsence kis túlzással szobazenekar lett az utóbbi évek során. A kétezres évek elején még ők is aktívabbak voltak, főleg szülővárusokban, Gödöllőn és Budapest környékén, de érezhető volt rajtuk, hogy ők inkább az alkotásnak élnek, mint a koncerteknek. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy 2014-ben a zenekar dobosa, Polgár Balázs váratlanul elhunyt, miközben egyébként a csapat folyamatosan dolgozott az új dalokon, ennek az eredménye pedig most ez a 3 című nagylemez. Ezekben a számokban a dobtémákat még Polgár dolgozta ki, de Karner Gábor dobolta fel. A zenekar folytatja az öt évvel ezelőtti …Is Dead című második albumon elkezdett irányt, de annyi változás történt, hogy most már teljes egészében magyar nyelven szólnak.
Az Aebsence azért volt progresszív, és azért az még ma is, mert a grunge-os (soundgardenes), progos (toolos) zenéjükre népzenei énekdallamok születnek, és jellemzőjük a zárkózott, sötét hangulat. Kell ráhangolódás a zenéjükre, de az már első hallgatásnál érződik, hogy nagyon komoly a produkció. Budai Péter éneke szívszorongató tud lenni, mert bár nem egy énekes géniusz, egyszerűen nem lehet nem elhinni, amit és ahogy énekel. A komor hangulat felett azért vannak fogós elemek, refrének is, például a Széles ilyen, de alapvetően olyan ez a lemez, mint egy lassan nyíló virág, megéri sokat foglalkozni vele.
A debreceni Perihelion ehhez képest teljesen más utat járt be zeneileg. Ők a black metalból érkeztek, és lettek modern felfogású shoegaze, post metal, de továbbra is blackes zenekar. Ha lehet, ők a magyar népzene még ősibb világát idézik, ahova mondjuk a Vágtázó Halottkémek is visszanyúl. Nehéz megfogalmazni, mitől olyan jó zenekar a Perihelion. Mert hiába jó ötlet a post black metal összefésülése a magyar sámánzenével, mostanában túl sok modern black zenekar jelent meg a színtéren, és nehéz kitűnni. Szerencsére a debreceni zenekar nem csak ennyit nyújt, hanem gondosan, és tehetséggel megírt témákat is ad. Ha valaki megkérdezné, hogy mit hallgasson meg tőlük, ami alapján eldöntheti, hogy ez neki bejön-e, akkor a Kihalt Égi Folyosó közepén megjelenő riffet mutatnám meg. Ebben minden benne van, az energiától duzzadó lendület, és a közben mégis dallamos gitározás. Vasvári Gyula hangterjedelme sem nagy, és éneke inkább ösztönös, mint képzett és technikás, de ez az ösztönösség is sokat hozzátesz az örvénylő zenéhez. Nem véletlen az Örvény albumcím sem. Nagyon hangulatos, nagyon távolra utaztató az összes dal, és talán először hallgatva fogósabb, mint az Aebsence, mégis hasonló nyitottságot követel.
A posztot a Cseh Tamás Program keretében az NKA támogatta:
