2017.11.20. 10:49 – nausea

Mi is az a Flying V? – Testament, Annihilator, Death Angel @ Barba Negra Music Club

death_angel_artlasso_001.jpg

A Flying V egy olyan konkáv síkidom, melyhez húrokkal felszerelt nyél csatlakozik. Ez a síkidom egy torzítópedál nevezetű szerkezethez kötve ún. thrash metal előállítására alkalmas. Erről három tömény dózisban győzödhetett meg az a párezer ember, aki idejében megvette a jegyet a barátok közt is kihagyhatatlannak ígérkező összeállítására. Bár számomra a komplett Death Angel-életmű kimaradt, az mélyebb ismeretség nélkül nyilvánvaló volt, hogy nem a korántsem a korai Sodomhoz hasonló hangszervirtuózok. Rob Cavestany és Ted Aguilar gitártémáikkal akkor is leborotválták volna az egybegyűltek fejét, ha a MÁV Szimfonikusok kísérte volna őket. Will Carroll úgy festett a filippinók között, mint Gojko Mitic a Standing Rock-tüntetők vezérszónokaként, de talán ő volt az est leggyilkosabb dobosa, ami figyelembe véve, hogy Gene Hoglan is a mezőnyben szerepelt, nem kis szó.

annihilator_artlasso_001.jpg

Annak ellenére, hogy – az utóbbi idők kiadványaihoz hasonlóan – az új Annihilator-lemez akkora alibi, hogy már-már Columbo hatáskörébe tartozik, változatlanul a színtér egyik legjobb koncertzenekaráról beszélünk. A hangzás azonban bármilyen koncertteljesítményt képes porig rombolni, és - némi túlzással – itt is ez történt. Baktalórántházi punkzenekar művházas performanszán találkoztam már jobb megszólalással annál, mint amit a Beethoven-életműdíjas hangmérnök összedobott Jeff Waterséknek. A masszívan sípoló zs hang pedig olyan alapvetéseket is élvezhetetlenné tett, mint a King Of The Kill, a Phantasmagoria vagy a Set The World On Fire. Szerencsére az Alice In Hell és a W.T.Y.D. környékén javult valamit az összhatás, de a nyolcszámos setlist azzal véget is ért. Mindenesetre azt biztosan ki merem jelenteni, hogy Waters énekesként is megbízhatóan funkcionál élőben - igaz, ezt is a tavalyelőtti A38-as koncert alapján.

testament_artlasso_001.jpg

Az unásig ismert Bukarest-Budapest közhely helyett a Testament kevésbé tradicionális módon vette rá a hazafias érzelmű koncertlátogatókat, hogy tequilával kísérjék le a szívgyógyszert: piros-fehér-zöld zászló helyett ugyanis sikerült zöld-fehér-pirossal kidekorálniuk az emelvényt. Ám koncertteljesítményük még annak dacára is feledtette a malőrt, hogy a hangzás itt sem volt tökéletes. Egy Steve Di Giorgióval és Gene Hoglannel kiálló alakulattal akkor sem nagyon lehet hibázni, ha hasonló állapotban lépnek színpadra, mint fénykorában az Akela. Bár egy Alex Skolnick-kaliberű jazz-zenészről eleve nehéz elképzelni, hogy tölcséren át dönti a kólát a demizsonos parasztborba, színpadi kiállásában azért megvolt a kellő rock’n’roll faktor. Chuck Billy pedig hormonzavaros indiánasszony fizimiskájával maga a nagybetűs mocsármetál. Az ő esetében már-már közhelyes dolog a bömbölés kifejezéssel illetni vokáljait, de jelen állás szerint nincs rá jobb szó. A félresikerült Demonic kivételével az összes albumról előkerültek szerzemények, még a Low-t is előszedték a sublót aljából. Itt pedig a jó Chuck előhozta azt a bizonyos hörgést, melynek hallatán joggal gyaníthattuk, hogy a dorogi szénbányák után a diósgyőri likőrgyárat is lenyelte. Ugyanakkor a Sign Of Chaos-Electric Crown kettősében bebizonyította, hogy a minimál dallamok is mennek még neki. Az egyéni (basszus)gitár- és dobszólókat (szám szerint négyet) most sem sikerült megúsznunk, de ezúttal elnézően viszonyulhattunk hozzájuk, ugyanis nem csaptak át végeláthatatlannak tűnő hokizásba. A közel kétórás aprítás a Souls Of Blackkel és a New Orderrel ért véget, a ráadásban letolt Practice What You Preach-Over The Wall kettőse pedig több volt, mint tökéletes zárszó.


metál thrash testament koncertkritika annihilator death angel



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.