Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nagyon jól megy a mozikban a Viszkis, pedig sok volt a panasz rá, hogy túlságosan amerikaira vette a stílust Antal Nimród új filmje. Tény, hogy sok klisét használ, amik már túl jól bejáratottak a tengerentúlon, de azért a sztori mégiscsak hazai és Ambrus Attila történetét nem tudta volna más ennyire pörgősen és élvezhetőre megcsinálni.
Az elkészítés körül nagy viták voltak, hogy ugyan miért kell lehozni filmben egy olyan történetet, mint a Viszkisé, hiszen a francnak reklámozni egy bűnözőt. Ezen viszont fölösleges háborogni; Amerikában rengeteg sorozatot vagy filmet készítenek akár kegyetlen sorozatgyilkosról és a közönség imádja, ami nem egyenlő azzal, hogy a fő karaktert istenítenék. Itt sem erről van szó, hanem ez egy olyan sztori volt, amit érdemes elmesélni, pláne hogy Magyarországon történt az egész, óriási figyelmet kapott és igenis nagy jelentősége volt. A ’90-es években Ambrus Attila nagyjából 30 rablást követett el, ami iszonyatos média-visszhangot kapott, hiszen egy olyan bűnözőről volt szó, aki teljesen hülyére vette a rendőröket és szinte játszadozott velük. A rendszer ellen lázadni akaró társadalom persze hogy ezt éljenezte; ez egy teljesen ösztönös reakció ilyenkor. Ambrus a becenevét is a TV-műsorokból kapta, hogy könnyebben beazonosítható legyen, amire aztán már rá is játszott, de tény, hogy állítólag nagyon érződött rajta az alkohol amikor bement egy bankba rabolni. Ambrus Attiláról az is köztudott volt, hogy rablásai alkalmával fizikálisan nem bántott senkit. Ez természetesen nem mentesíti őt a bűnei alól, plusz nem kérdés, hogy lelki sérülést szenvedtek a jelenlévők. Aztán elkapták, leülte a büntetését és részt vett tanácsadóként a róla szóló film elkészítésében.
A moziról fontos tudni, hogy nem úgy dolgozik, mint egy doku, szóval ahol megkívánta a történet, ott nyilván hozzáköltöttek, de a nagy egészet tekintve ragaszkodtak a valósághoz. A forgatásnak az is nagy szerencséje, hogy Budapest sok helyszíne még mindig bőven úgy néz ki, mint a ’90-es években, így sok díszlet megerőltetés nélkül adta magát. A kort persze megidézik a néha a TV-ből kiszűrődő Juszt László hangjával vagy éppen egy Szomszédok epizóddal. Ezektől lesz faszán autentikus, na meg persze Pest, ami maga is legalább akkora főszereplője a filmnek, mint a Viszkis. A sztori amúgy alapvetően két szálon fut. Ambrus Attilát (Szalay Bence) egy nyomozó (Schneider Zoltán) hallgatja ki miután már elkapták. Itt ismerjük meg a főszereplő a történetét, egészen gyerekkorától kezdve, ahol nagyanyja nevelte egy darabig, aztán a javítóintézet, katonaság, majd a szökés Magyarországra Erdélyből. Itt beáll hokikapusnak, beleszeret egy lányba és aztán a rádöbbenés, hogy ha akar bármit, akár állampolgárságot, akkor ahhoz pénz kell. Aztán jöhet a főszám: a rablások és a pénzek iszonyatos elverése utazásra, bulira, nőre, kocsira, miközben az egész játék már valahol kezd csak és kizárólag az elkövető egójáról szólni. Közben néha megállunk, hallgatjuk a nyomozót és ülünk picit feszengve tovább a Viszkissel a kihallgatószobában.
Antal Nimród, aki a forgatókönyvet is jegyzi és a Kontroll óta egyértelmű és megérdemelt kíváncsisággal figyeljük a munkásságát, tulajdonképpen szép kerekre megcsinálta ezt a filmet. Pörgős volt, nagyon korrekt jelenetekkel, gyönyörű vágással és kellő mennyiségű izgalommal rakta tele még úgy is, hogy a sztori állatira közismert. Mondjuk erre talán egy kicsit szükség is volt, mert fikcióként ez nem állta volna meg a helyét. Kell hozzá ez a nemzet, aki pontosan tudja, hogy mire kell gondolni, mikor valaki azt mondja, hogy a Viszkis. Állati jó ez a dinamika amit a film diktál, ha valaki élvezni akarja, akkor fogja is a moziszékben; az viszont tény, hogy aki hibát kíván találni, annak könnyű dolga lesz. A rengeteg sokszor látott klisék, a karakterek leegyszerűsítése, a közhelyes amerikai sablonok egymásra halmozása sajnos a látványosan gyenge pontjai a mozinak. A másik, amivel nehéz kibékülni, hogy néha mintha magából a főszereplőből csinálnának áldozatot, ami azért valljuk be, elég viccesen hangzik, viszont nem poénnak szánták. Nem arról van szó, hogy az akció és a Guy Ritchie stílusú megoldások mindenért kárpótolnának, de azoknak hála abszolút fáradhatatlan és élvezhető lesz a film. Talán a könnyen fogyasztható rá a legjobb szó. A lényeg, hogy ez egy kicsit a mi sztorink, amit máshol nem tudtak volna ennyire hitelesen elmesélni és az itt ott zavaró hibák ellenére is, nem valószínű, hogy Antal Nimródnál stílusosabban bárki meg tudta volna csinálni.
