2017.12.03. 13:30 – Rácz Mihály

Csak nem itt van az év albuma? - Új lemezek, műfajokat és kategóriákat beelőzve - második kör…

takacseszter_1.jpg

Legutóbbi merítésünkkor fontos világzenei lemezek kapcsán jártunk be szédítő magasságokat és mámorító mélységeket, most sem lesz ez másképp, legfeljebb jobban elmerészkedünk autentikus folk, sőt popzenei irányokba is, de ebből az utazásból természetesen feltöltődve és megerősödve keveredünk ki, már ha szándékunkban áll ilyesmi.

Dresch Mihály lemezmegjelenései is rendre ünnepi pillanatok, legutóbbi albumát egy évvel ezelőtt itt dicsértük, most pedig ráadásul nem is a szokásos kvartettel készített lemezt. Néhány éve alakult az ifjabb népzenész generáció muzsikusaiból verbuvált Dresch Vonós Quartet, aminek most jött ki Forrásból (Fonó, 2017) címmel a debütálása. A zenekar magját Dresch Mihályon kívül Brasnyó Antal és Csoóri Sándor brácsások, és Bognár András nagybőgős adja, valamint pár dalban közreműködik Szabó Dániel cimbalmos és Lőrincz Hortenzia énekesnő. A felütés egyértelműen kijelöli a csapást, itt most az autentikus népzene felé történt jelentős lépés az etno-jazz irányából, amivel általában Dresch zeneiségét jelölni szoktuk. Mihály persze nem tette félre tenorszaxofonját sem, miért is tenné, hiszen azzal is be tud barangolni szinte bármilyen vidéket, amihez kedve van, de azért jóval több a furulya és a fuhun jelenléte, mint máskor, és egy ideje énekelni is szeret egy-egy kicsit a lemezein, keresetlen stílusa pedig a természetes és veretes hangzáshoz még hozzá is tesz. A hagyományos falusi zene felé kanyarodás egyértelműsége mellett tovább tágítják spirituális magasságok felé is a szándékot, persze nem magyarázzák túl, a belsőborítóban mindössze egyetlen segítő mondatot találni az értelmezéshez, ez pedig a János evangéliumból származik: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne“ (Jn 4,14). Ezzel megsegítve már sejthető, hogy zeneileg Dresch a hagyományos népzene tiszta formáit tekinti a legközelebb állónak a transzcendens őseredethez. Persze nem táncházas folk lemezről van szó, ennek egyrészt semmi értelme nem is lenne Dresch részéről, másrészt az ő igazi lételeme a lélektápláló népzene mellett azért a jazz improvizációs világa, ahol az elszakadás és visszatalálás egyforma hangsúlyokkal van jelen, azaz az ebből fakadó arányokkal való játszadozás adja a muzsika sava-borsát. Ez a játéktér most ugye némileg átrajzolt pályán zajlik, mint korábban, és nem csak, hogy igen jól van ez így, de a dolog jellegéből adódó felfrissülést minden módon ki is használják, a tempós menetek éppúgy örvénylenek, mint a befelé tekintő lélekfacsarások. Úgy tűnik, nem számít, milyenek az érzelmi előjelek, ez a zene semmit el nem vesz, sokkal inkább velünk tart és jó útitársként történeteket mesél minden olyasmiről, amiért valójában érdemes egyáltalán útnak indulni. És ha megtanulunk hinni benne, hogy mindannyian a forrás felé tartunk, függetlenül az egyéni sorstól, akkor nincs is min aggódni tovább. Most mondjam, hogy egy darabig ne is engedjük Dresch Mihályt letérni erről a hazafelé tartó útról, mert nagy-nagy szükségünk van minden ilyen pozitív megerősítésre ebben a korban, amikor is az ehhez hasonló kapaszkodók jelentik a legtermészetesebb gyógymódokat?

Az előbb tárgyalt spirituális forrás másfajta közelítésében, azaz megéneklésében érdekelt a Gryllus Dániel – Sumonyi Zoltán szerzőpáros, ők kifejezetten a konkrét evangéliumi tanításokat öntötték dalokba a Tíz példázat (Gryllus, 2017) című albumon. Nem új keletű az együttműködés, a Pál apostol, a Hegyi beszéd, és a Zsoltárok műsorok, illetve CD-k őrzik eddigi munkásságuk gyümölcseit. Az új lemezen Gryllus Dániel (ének, furulya, klarinét, citera és melodika), Smidéliusz Gábor (ének és gitár), Becze Gábor (nagybőgő), Huszák Zsolt (gitár), Apáti Ádám (Wurlitzer zongora, melodika) és Pintér Zsolt (mandolin) a résztvevő muzsikusok. Gitáros folk jellegű és teljesen akusztikus az egész anyag megszólalása, a népes muzsikusgárda és hangszerpark mellett is inkább intimebb, bensőséges, kamarai a hangulat. A főszólamok önmagukban is szellősen szólnak, minden csillog és természetes érintéssel simogató, mintha alig emelkedne el attól a világtól, amibe a szövegek és énekdallamok révén ágyazódik. Ez a zeneiség egyértelműen a Kalákát idézi – ami Gryllus Dániel főszereplése mellett nem is meglepő –, és talán a legszebb az eddigi hasonló közös munkák közül. Sumonyi Zoltán szövegei az ismert evangéliumi versek és történetek átköltései, és mint ilyenek van, amikor kifejezetten csak költői képekkel hangsúlyoznak jelentéspontokat, van viszont a lényeginek tartott gondolatokra való kifejezett rámutatás, és néha inkább impressziószerű az érintés. A kedvencem most A tékozló fiú, és meglehet, hogy elsősorban szembesülés okán, mindenesetre eddig inkább az elszakadás fájdalma foglalkoztatott ebből az alaptörténetből, most inkább a hazatérés megváltása jött közelebb. Nyilván már ennyiért is megérné, de ennél azért jóval több van benne, mindenesetre időnként újra és újra előveszem, simán odarakható a legjobb Kalákák mellé. És ha már szóba került az anyazenekar, a Kaláka egy évvel ezelőtti, Miskolci Művészetek Házában tartott, a Miskolci Szimfonikus Zenekarral közös koncertének felvétele is megjelent most Hangol már a zenekar (Gryllus, 2017) címmel. A lemezen szereplő Kaláka számokat Gryllus Samu hangszerelte át és vezényli, valamint a CD kísérőfüzetében beavatottként ő meséli el a sztorit, és megy végig lelkesen a dalokon, kitérve a hangszerelés részletezése mellett gyerekkori emlékekre éppúgy, mint műfaji kérdésekre. Olyan klasszikusok elevenednek meg többek közt ebben a rendhagyó műsorban, mint a Bőrönd Ödön, a Tengerecki Pál, az Embersólyom, vagy az Ének a határtalanról, és ebben az előadásban, ahol világok összecsúszásának vagyunk tanúi, nem egyszerűen csak a megnemesedett, és a gyökereitől is ellibbenő (fel)ismert dallamoknak örülhetünk, de az egyik legfőbb élmény a szimfonikus hangképből származó sajátos visszatükrözés és atmoszféra. A nagyzenekari kavalkádban fürdőzve mintha valami új Kaláka film szokatlan kísérőzenéjét élvezhetnénk. Ebbe a zenei gazdagságba az etnikus elemek éppúgy benne foglaltatnak, mint a jazzes tágítások a magától értetődők mellett, és úgy kortárs, hogy közben a legjobb, évtizedek előtti gyerekfilmek hangulata is beugrik – legalábbis nekem. Úgy látszik, a Kaláka világa ezt meg is kívánja, és nem is nagyon lehet ettől eltávolodni. Nyilván nem is érdemes.

Most pedig átruccanunk a pop területére, és hogy ne tévedjünk végleg ingoványos talajra, megkapaszkodunk az új Karavan Familia albumban, a Kawalcade (Szerzői, 2017) ugyanis sokkal inkább, azaz jóval markánsabban popzene, mint három évvel ezelőtti elődje, az Asvin. A 2003-ban indult zenekar pár év alatt igazi családi együttessé formálódott, és ebben (is) valóban egyedülálló, tapintható az a védett és ölelő minőség, amiben kialakították zenei és hangzónyelvüket. Nagy István (ének, bouzouki) és felesége Farkas Ica (ének) korábban együtt muzsikáltak a Romanyi Rota-ban és a Romano Kokalo-ban, és bizony a velük megjelent lemezek máig a legjobb romalemezek közé sorolhatók, így a Karavant is kiemelt figyelemmel volt érdemes követni a kezdetektől. Gyermekeik, Nagy Niki énekes és ifjabb Nagy István (aki újabban felvette a Farkas családnevet is) énekes/gitáros/producer gyorsan felnőttek a feladathoz, szerzőként is már az egész zenekar van megjelölve. Az Asvin lemezzel el is értek valamiféle végpontra, a több vendégmuzsikussal felvett anyag magába olvasztott sok érintett műfajt, az alapként szolgáló cigány vokális hagyományokat blues, funk, flamenco, balkáni, arab és reggae ízekkel feltuningolt világáról megjelenésekor ezt írtam: „a Karavan Familia ezzel a lemezével végképp olyan lett, mint egy megvalósult multikulti utópia, minden mindennel kompatibilis, és itt ez tényleg működik, erőlködésnek, görcsnek, hamis gesztusoknak nyoma sincs”. Nyilván annak a párdarabját nem lett volna értelme elkészíteni évek múltán, a két út közül, hogy akusztikusabb kanyart véve az alapokhoz lépjenek vissza, vagy a popteret tágítsák tovább, ez utóbbit választották. Hogy helyesen-e, azt mindenki döntse el maga, a Kawalkade mindenesetre színes, ízes, nagyon összerakott, és remekül megszólaló album, és címére rímelőn semmivel sem lett kevésbé műfaj-sovány, de ne is valami kibogozhatatlan kavalkádra gondoljunk, egységbe érett az egész, amit korábban még külön lehetett szálazni, azt már nemigen, és fel se nagyon merül bennem ilyen szándék. Viszont most még több lett a déli és keleti íz, a balkántól a közel-keletig húzódó tengely mentén haladva szembeszökő az orientális túlsúly. Egyértelműen, és nyilván visszavonhatatlanul popzene született, és mint ilyen, a maga nemében hibátlan anyag. A zenekar komoly előnye másokkal szemben a popszcénában a valódi zenélőkedv, valamint a kirívó szerzői és muzsikusi tehetség. Ha csak kicsit is kevésbé lenne az egész nagyszívű és a dalok kevésbé eltaláltak, műfai összetevőktől függetlenül már nem feltétlenül „világzenei szövegkörnyezetben” tárgyalnánk. Ez most a szórakoztató zene, művészileg is vállalható ágának egyik csúcspontja, kíváncsi leszek innen hová lépnek tovább. 

És ha már itt tartunk, maradunk is a popzenénél: Takáts Eszter és Zenekara idén már terítékre került négyszámos, Okozz engem másnak című kislemezével, és akkor sem hagytuk ki a ziccert, hogy kivételes dalszerzői és előadói kvalitásait emlegessük: „Zsenije egyrészt saját zenéjének, dalainak, szövegeinek, és ne is csodálkozzunk ezen a megközelítésen, mert egyszerűen nem feltétlenül ura mindenki saját világának és alkotásainak, és ezen gyakran még a tehetség sem segít. Eszter viszont úgy zseni, hogy tehetséges is, tehát az eleve nagyon jó dalait be is tudja lakni és bennük teljes természetességgel mozog, közlekedik él és álmodik”. Az EP dalai is rákerültek a most megjelent dupla (!) CD-jére, a 19 számos Bocsáss meg (Szerzői, 2017) az év (pop) szenzációja – lehetne, ha összekapná magát a szakmai közízlés és akarat. Eszter persze bátor és kitartó, Facebook oldalán ezt olvasni hozzáállásáról: „Tanári végzettsége ellenére megmaradt a színpadnál, és a dalszerzésnél, hogy ötleteit időkorlát nélkül megvalósíthassa. Vállalja a bizonytalant, és a küzdelmet a kívánt célért”. Ha nem új dalokból állna, mondanám, hogy tökéletes best of, esszenciális életműösszegzés csupa slágerrel, a pop-punktól a rádióbarát folkig és blues-rockandroll merülésig. Sok sikeres előadónál médiatéma, ha ír egy-két nótát a saját lemezére, Eszter viszont ontja a jobbnál-jobb dalokat, mindent ő maga szerez: zenét és szöveget ír, nyakig benne van a hangszerelésben, kivételesen és egyedien jó hangja van, egész egyszerűen dőlnek ki belőle a melódiák, és ezek jó része bizony az égig ér. És hát egy valamirevaló szerzőnek kevés néhány magamfajta kultúrsznob rajongása, de szerencsére Esztert nem kell túlfélteni, ő elment a kapuig, mégpedig tényleg megalkuvás és ostoba felhígítás nélkül, öntörvényűségéből jottányit sem engedve dolgozik töretlenül. Persze cseppet sem stagnál, járja köreit, állandóan megújul, terjeszkedik, új területeket hódítva meg a neki szánt hangjegyek és zeneiségek kelléktárából. Úgy von be mindent és épít be az Eszterségbe, hogy mellesleg, vagyis nem mellesleg magának a popnak is tágítja a kereteit. Mégpedig rendkívül pozitív irányokba, olyan szívvel, életkedvvel, nyíltsággal és magához öleléssel, amivel tényleg párját ritkítja. Mostani bandája még jobb, mint az előző, természetesebben áll nekik a mindenféle hangzás és tempó a finom szövésű folktól a pop-punkig, így remélhetőleg maradnak még néhány jó körre. Nevezzük is meg őket: Giret Gábor basszusgitározik, Horváth Mihály szájharmonikázik, Kosztin László gitározik és Czimerman Csaba dobol. Érdemes a dalszövegeket is említeni: pusztán olvasva is működő versek, nagyon jó ritmusokkal és nyelvi leleményekkel. Nagyon szeretem Eszter sajátos írói eszköztárának egyik sarokpontját: legtöbb sora önállóan is működik, annak ellenére mintha mindig lemaradna a végükről egy-egy szó, valami lekerekítés, valami könnyítés – vagy tán pont ezért olyan ütősek. Végül aztán persze minden mindennel összecseng, egymást építik tovább a bennük feszülő gondolatok, megélések és impressziók. Csak azért nincs túlzott jelentősége, hogy külön is olvassuk őket, mert a dalokba ágyazva és Eszter hangján hallva további dimenziókat nyitnak, és ezek mindegyike persze roppant ismerős. Most, hogy már ezt is tisztáztuk, végül kimondhatom: a Bocsáss meg messze az év legjobb albuma. Műfajtól függetlenül. 


lemezkritika folk világzene ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.