2017.12.04. 14:22 – Kovács.Attila

Könnyes szemmel hallgattuk az új Morbid Angel-lemezt

makd.jpg

Kifejezetten érdekes megfigyelni, ahogy a Morbid Angel a death metal atyaúristeneiből egy kifejezetten megosztó zenekar pozíciójába manőverezte magát összesen két lemezzel. A csapat táborának konzervatívabb fele egy emberként hányt be a hat évvel ezelőtti Illud Divinum Insanus kísérletei hallatán, széteffektezett diszkós szarnak értékelve az albumot, jórészt David Vincent énekes nyakába varrva a fiaskót. Persze voltak olyanok is, akik zseniális, tabudöntögető mesterművet emlegettek, és nyilván mindkét halmazban akadtak olyanok, akik végig sem hallgatták a művet. Aztán Trey Azagthoth zenekarvezető-gitáros szokásosan öntörvényű módon visszahozta a zenekar "másik" frontemberét, Steve Tuckert, aki bőszen neki is állt nyilatkozgatni arról, hogy vele márpedig csak death metal album készülhet. A Kingdoms Disdained az is lett, aminek eredményeképpen most tovább osztódtak a szekértáborok.

Hogy teljes képet kapjunk erről, virtuális közvéleménykutatást végeztem, és érdekes válaszokat kaptam. Voltak, akik az új lemez hallatán lelkesen felütötték a közhelyszótárat a "Visszatérés a helyes ösvényre" fejezetnél, és buzgón hozsannáztak, hogy végre megint IGAZI DEATH METALT játszik a zenekar. Kérdésemre, hogy vajon mi is az igazi death metal, hiszen a Morbid Angelhez hasonlóan azt játszik az Entombed meg az Obituary is, mégis teljesen más zenékről beszélünk, kétségbe vonták hozzáértésem, megkérdezték, hogy mit tettem le az asztalra eddig, majd elküldtek a picsába, változó sorrendben. 

A másodikként az úgynevezett old school arcokat kérdeztem. Ők elsősorban az 1993-as Covenant és a két évvel későbbi Domination albumokat sírták vissza, ahogy azok megjelenésekor az 1991-es Blessed Are The Sicket emlegették, annak megjelenésekor meg az 87-es Thy Kingdom Come demót, mondván, az még jó volt. Szerintük Kingdoms Disdained nem ér fel a klasszikusokhoz, sőt, még a Tuckerrel készült korábbi három lemezhez sem, de hát ez már csak így megy, mindenki elszürkül előbb-utóbb. A műfaj egyébként is rég kitermelte a maga klasszikusait, a jövő ígéretei az ismeretlen, fiatal retrothrash zenekarok között találhatók, akiket még nem szédített meg a siker. Amikor az általuk felsorolt zenekarnevek egyike sem csengett ismerősen számomra, elégedetten belekortyoltak a sörükbe, és megvetően mértek végig, látva, hogy a tájékozatlanságom mellett még egy töltényövet sem voltam képes felvenni munkaidőben.

A kutatás végére az előző lemez rajongói maradtak. Ők a jóval hagyományosabb megközelítésű új anyag hallatán gyáva visszatáncolásról, biztonsági játékról kezdtek beszélni, kiemelve, hogy ha a Morbid Angel igazán őszinte lenne magához, akkor ma már teljesen indusztriális, gitármentes zenét játszanának dobgéppel, hiszen a metál
amúgy is rég kiment a divatból. Ezután elfogyasztottunk egy csésze kamillateát, és Rilke elégiáiról kezdtünk beszélni, de további részletekkel nem untatnám az olvasókat.

De hát akkor milyen ez az új lemez? Kinek higgyünk? Kísérletezős, vagy inkább gyökerekhez visszakanyarodó lemezt kellett volna készíteniük? További információszerzés céljából felkerestem a színvonalas és objektív lemezkritikáiról ismert Metal Archives vonatkozó oldalát, ahol két nappal a hivatalos lemezmegjelenés után már öt ismertető látott napvilágot a friss anyagról. Itt szintén szélsőséges véleményeket olvashattam, 0 és 86 százalékos értékelések mellett, olyan címekkel, mint "Kimódolt és lélektelen", vagy "Eh, kit érdekel?!". Ettől sem lettem okosabb, kénytelen vagyok tehát a saját véleményem megosztani veletek lemezkritika gyanánt.

A Kingdoms Disdained tizeniksz meghallgatás után leginkább a 98-as Formulas Fatal To The Flesh és a 2003-as Heretic szerelemgyerekének tűnik, az előzőhöz közelebb álló, analóg jellegű hangzással, de sok, inkább az utóbbin jellemző poliritmikus gitártémával. Ezekbe Azagthoth a kettő között, 2000-ben készült Gateways To The Annihilation lemez Summoning Redemption című kezdődalánál habarodott bele véglegesen, és most talán minden korábbinál többször ütik fel fejüket. A főnök még mindig a death metal Eddie Van Halenje, a gitárriffek, és a szokásosan hányaveti módon, valószínűleg elsőre-másodikra odapörkölt, dúsan effektezett szólók ezúttal is zseniálisak. Kevesen képesek ennyire csípőből, ösztönösen játszani ezt a stílust, voltaképpen rajta kívül senki, ehhez pedig stabil alapozást szolgáltatnak jelenlegi társai. A régi/új frontember Tucker a megszokott, rá jellemző mély hörgést hozza, a basszusgitár meg mindig is szigorúan kísérőhangszer volt ebben a zenekarban, arra nincs értelme sok szót vesztegetni. Az új srác, Scott Fuller nem dobol rosszabbul, mint Pete Sandoval vagy Tim Yeung. Nála egy dolog hiányzik, az a saját márka- és legendafaktor, amikor a név hallatán is automatikusan térdre hullanak a zenehallgatók, pláne, ha korábban három haver is mondta már, hogy milyen kurva jól tolja az arc.

A paragidmaváltást - van is egy hasonló című dal - a kifejezetten pőre hangszerelés is jelzi: semmi cicoma, extra sáv, csak ami feltétlenül kell, egy-egy gitár mindkét oldalon, középre berakva a szólók, de ennyi, stílusidegen hangszerelésről, billentyűsökről ezúttal ne is álmodjon senki. A korábbi albumokon rendre előforduló hangszeres, szintis átvezetőket egy az egyben elhagyták, ami azt eredményezi, hogy valószínűleg ez minden idők legtöményebb Morbid Angel-lemeze, amire a kifejezetten nyers, mélyen dohogó hangzás még inkább rátesz egy lapáttal. Emiatt nem is könnyű hallgatnivaló, elsőre akár egy homogén masszának tűnhet az anyag, és bár olyan slágerparádé távolról sincs, mint egy-két korábbi albumon, pár hallgatás után minden dal megmutatja a maga karakterét. Főszerkesztőnk szerint egyenesen olyan a lemez, mint egy hatalmas, ködös hegy, ami szép lassan bontakozik ki a tájban gyönyörködők szeme előtt. Ezt a hasonlatot annyira szépnek találtuk, hogy könnyes szemmel hallgattuk a lemezt még két napig. Szerintem fogjuk is még sokáig, hiszen van mit felfedezni rajta. Aztán majd az idő eldönti, hol a helye a sorban.

Erről, a közönség reakcióiról, és néhány új dal kissé slendrián lezárásáról megkérdeztük magát a zenekarvezetőt is, aki azt válaszolta, hogy a maga részéről leszarja a kutatásunkat, és egyébként is kezdődik az online Quake 4 Arena multiplayer bajnokság*, ami miatt az Európa-turnét is lemondták, úgyhogy mennie kell. Mi meg itt maradtunk egy öntörvényű zenekar új lemezével, és az arról alkotott véleményünkkel. Furcsa érzés, de egyáltalán nem kellemetlen. 4/5

* Trey Azagthoth gitáros legendásan nagy fanatikusa Quake-nek.


kritika death metal lemezajánló morbid angel ezt hallgasd trey azagthoth steve tucker scott fuller



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.