2018.01.20. 10:02 – Kovács.Attila

Lemezek, amikről tavaly kellett volna írnom - I. rész: The Haunted, Cannibal Corpse, Godflesh

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

broadrick.jpg

Bevezetésként terveztem egy borzasztó mitológiagyártást arról, hogy a mai gyorsfogyasztásra berendezkedett világban mennyire nem adunk időt a lemezeknek, nem ássuk bele magunkat a zenébe, a mondanivalóba, ezzel rengeteg potenciális klasszikustól megfosztva magunkat, ezzel szemben bezzeg én. De hát nyilván egy ilyen eszmefuttatást olvasva úgyis mindenki tudná, honnan fúj a szél, szóval inkább megkíméllek titeket ettől a szánalmas önigazolástól, cserébe pedig elmondom, mik azok a lemezek, amikről szerettem volna írni tavaly, de különböző okoknál fogva nem került erre sor. 

haunted_1.jpg

The Haunted - Strenght in Numbers (Century Media)

Nem titok, hogy Patrik Jensent a komplett metál mezőny egyik legjobb ritmusgitárosának és riffkovácsának tartom, és egészen sokáig úgy gondoltam, hogy a The Haunted újabb kori, Anders Björler távozása óta készült lemezeinek nagyobb részéért ő felelős zeneileg. Amikor viszont megnéztem a Strenght in Numbers dalszerzőinek listáját, eszembe jutott legjobb gyerekkori barátom, Végh Zsolti szavajárása, miszerint "ilyenkor van koppanás!" Az új anyagot ugyanis nagyobb részben a Björler helyett érkezett Ola Englund, és a basszusgitáros Jonas Björler jegyzik, Jensen úr meg mostanában főleg az ugyanebben a stílusban mozgó Witchery-ben éli ki magát dalírás téren. A lényegen ez persze nem változtat, hiszen ne azt nézd, ki írta, hanem azt, hogy milyen, és ezen a téren egyáltalán nem vallottak szégyent a fiúk. Még akkor sem, ha többen rutinból elkészített, semmilyen meglepetést nem tartalmazó rutinmunkának írják le a svédek legutóbbi teljesítményét, amelyen tovább ront Marco Aro - a The Haunted "másik" énekese, aki nem a Peter Dolving - egyhangú üvöltözése.

Nem túl meglepő módon én nem így gondolom. Szerintem a Strength in Numbers egy magukhoz képest nem kifejezetten különleges, de könnyen hallgatható, felidézhető dalokat tartalmazó, apró hangszeres finomságokkal megtűzdelt, jól sikerült metállemez, ami pont annyit tud, mint az egyenesebb vonalú, kevésbé kísérlezetős The Haunted-albumok általában. Az viszont nem kevés. A különbséget úgy tudom a legérzékletesebben elmagyarázni, hogy van egy bizonyos fajta, Iron Maiden-típusú heavy metálból eredeztethető dallamos thrash gitártéma, ezen az anyagon például a The Fall című dal nyitómotívuma, vagy akár refrénje, amit lehet bután, sablonosan játszani, ahogy rengeteg tehetségtelen ilyen-olyan metál vagy metálcore csapat teszi, meg lehet agyafúrtan, épp csak annyira megbolondítva, kiforgatva, hogy eszünkbe se jusson a közhelyesség. A The Haunted az utóbbi módon játssza a műfajt, és akinek van füle a metálhoz, az tudja ezt, meg azt is, hogy a lemezen hatodikként szereplő This is the End három jól elkapott hangból megírt alaptémája miért a tavalyi év egyik legnagyobb metálriffje. Aro teljesítménye - most azért sem írom ide, hogy akár a róla elnevezett terepjáró - ízlés dolga, a magam részéről thrash metal lemezen nem várok ennél nagyobb változatosságot ének terén, ahogy pörkölt mellé sem kérek francia pezsgőt. Szóval, ha valakinek elkerülte volna a figyelmét ez a lemez tavaly, és nem szalad világgá a stílus hallatán, bátran tegyen vele egy próbát. 4/5

cannibal-corpse-red-before-black-hi-res_1.jpg

Cannibal Corpse - Red Before Black (Metal Blade)

Ha már az előbb szóba került a pörkölt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Cannibal Corpse-nál biztosabb kézzel senki sem kezeli a henteskést, ha zenei mészárlás a cél. (Ilyen fellengzős hülyeséget tényleg csak egy vérbeli büdösgatyás death metálos írhat! Na mindegy.) Az előző lemeznél - bár önmagunktól idézni a naftalinszagú önelégültség egyik szép példája - Michelin-csillagos McDonaldsnak neveztem őket, utalva arra, hogy bár mindig kimagasló színvonalú, amit csinálnak, a kiszámíthatatlanság (már) sosem lesz az erényük, de velük kapcsolatban körülbelül ugyanúgy lejárt lemez ezen problémázni, mint az AC/DC, a Motörhead, vagy a Slayer esetében. Ha ezen túl tudunk lépni, és nyilván elég sokan túl tudnak, akkor marad egy markáns stílusú, kettő kötőjel öt másodperc alatt felismerhető death metal zenekar, akik zeneileg harmincakárhány év után is többet tudnak mondani, mint a baromi technikásan, csak épp tök egyformán varrógépező tizenkettő egy tucat ultra brutal / technical / gore / apámfasza death metalt játszó társulatok.

Websterék minden lemezükre igyekeznek változatos dalokat írni, szerintem körülbelül azon múlik, melyik anyaguk tetszik jobban, hogy épp milyen lábbal keltünk aznap. A 2014-es A Skeletal Domain-nél a mostani dalcsokrot egy paraszthajszálnyival erősebbnek érzem, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik pont az ellenkezőjét fogják mondani. A lényeg azonban most is ugyanaz, Erik Rutan és a Mana Studios közreműködésével az utóbbi bő évtizedben már három album elkészítését irányító produkciós háttér is régi ismerős, a zene meg annyit változott, amennyi új riffet kitaláltak a fiúk ezúttal, rajongók számára a csalódás kizárt. Talán paradoxon, de ez itt egy évek óta kisimult, megállapodott death metal zenekar produktuma, ahol mindenki tudja, mi a dolga, minden szerzőnek egyenlő szelet jut még a számírásból is, és mivel minimum a húros emberek a stílus legjobb zenészei között vannak, alkotói válság maximum akkor lehetséges, ha nem jut eszükbe valami újabb horrorsztori szövegtémának. Paul Mazurkiewicz dobost szándékosan külön említem, az ő teljesítményét régóta sokan kritizálják, de én azt mondom, próbálja meg bárki ötvenhez közelítve így ledobolni ezeket a dalokat trigger nélkül, még akkor is, ha ez kicsit cizelláltabban megfogalmazva a jó öreg "Csinálj jobbat!"

A mostani eresztés csúcspontjai a címadó és az első klipként kihozott Code of the Slashers mellett a néhol egészen meglepően black metálos témákat villantó Shedding My Human Skin, a megdöbbentően mélyre hangolt bevezetővel kezdődő Scavanger Consuming Death, és a lemez vége felé érkező, thrashes Destroyed Without a Trace. Koncerten ezek többségét játsszák is, a nyári rockmaratonos buliig meg lesz idő megemészteni az elsőre kevésbé nyilvánvalókat is. A saját lecüket most is megugrották. 4,5 / 5

post_self.jpg

Godflesh - Post Self (Avalanche)

Ugyan Justin Broadrick a korábbiaknál kevésbé metálosnak ígérte a Godflesh újjáalakulás után kiadott második, összességében nyolcadik stúdióalbumát, a Post Self semmivel sem lett kevésbé súlyos hallgatnivaló, mint az A World Lit Only by Fire, sőt, a maga módján túl is szárnyalja azt e tekintetben. Az új lemez hangképe jóval világosabb elődjénél, melyek dalaiban olyan tömény gitárfüggönyökkel szembesült a hallgató, mintha fekete bazaltsziklába verték volna a fejét bő ötven percen keresztül. Most átláthatóbb lett a sound, a ritmusszekció és a samplerek kivehetőbbek, bár a zenekar védjegyének számító minimalista, torzított basszusgitárjáték kicsit kevésbé van előtérben, mint a hőskorban. Ráadásul a Post Self bő negyvenhat perces játékidejével egyszersmind minden idők legrövidebb Godflesh-albuma, és nagyrészt még a dalokból is sikerült kispórolni a fölösleges, repetitív köröket, amelyek a zenekar legsebezhetőbb pontját jelentették korábban. Papíron tehát minden arról szól, hogy ez egy könnyebben emészthető anyag. És mégsem az.

A Godflesh új lemezének atmoszférája annyira embertelen és rideg, hogy az már félelmetes, és ennek hatását az előbb elmondottak csak erősítik. A címadó dal, melyben egy kifejezetten direkt, egyenes gitárriff szabja az irányt, még valahol értelmezhető hagyományos popzeneként, a Broadrick hangján terpeszkedő torzítók ellenére is, de aztán alámerül a lemez a jéghideg indusztriális pokolba, ahová már csak az emberi hang foszlányai jutnak el. Ezzel összhangban a szó klasszikus értelmében alig van ének a lemezen, és szinte minden vokál valamilyen effekt alá van eltemetve. A hangszeres szólamok számos helyen beazonosíthatatlanok, éppúgy származhatnak samplerből, mint hagyományos eszközökből, esetleg mindkettőből egyszerre. Ha bárki el akarja képzelni, hogyan emlékeznek majd az egykor volt emberi kultúrára pár száz év távlatából a még működő gépek, az tökéletes aláfestő zenét talál az albumon ehhez a vízióhoz.

Furcsa, egyszerre új fejezetet nyitó és összegző lemez ez. A zenekar munkásságában tájékozottak fel fognak ismerni bizonyos elemeket korábbról, elég ha csak a záró, tökéletesen reményvesztett hangulatú The Infinite End és a Merciless EP-n megjelent Flowers - a Pure lemezen eredetileg Don't Bring Me Flowers című dal végletekig csupaszított, ambient remixe - egy tőről fakadó alapjaira gondolunk. Mégis, ilyen koncentrált, már-már túlvilági elidegenedettséget még egyetlen albumuk sem árasztott eddig, pedig korábban is magasan volt a mérce. A Godflesh a jelenkor egyik legfontosabb zenekara, ehhez nincs mit hozzáfűzni. 5/5


metal industrial godflesh death metal lemezek cannibal corpse the haunted thrash metal ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása