Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A napokban elhunyt Mark E. Smith tömegeknek jelentett belépést a punkba, a szemtelen, megfoghatatlan újhullámba, az aljas, humoros street poetrybe, a rosszindulatúan cool brit gitárzene esszenciájába. Egyedüli állandó tagja volt annak a zenei kuplerájnak, melyet The Fallnak hívtak. A zenekar múltidejűsége akár törvényerőre is emelkedhet, mert Smith nélkül a zenekar minden létjogosultságát elvesztette a további létezésre.
Csíptem az arcát, követtem a sorsát, bírtam a nagypofájúságát, olvastam a Fallról már tiniként német zenei újságokban, amiket apámtól könyörögtem ki, hogy vegye már meg nekem, mert legalább gyakorlom a németet. Talán a Spexben egy Smith-interjút is végigrágtam szótárral, de először a rendszerváltás könyékén birtokoltam az első saját Fall-lemezeket, kazettákra másolta nekem egy ma is működő lemezbolt eladója. Féltve őrzött kincsem volt sokáig. Pedig ezek a lemezek igazából szétesőek és szarok, de valami mégis azt mondatja veled két meghallgatás után, hogy mégiscsak zseniálisak, aztán meg azon veszed észre magadat, hogy meg kell hallgatnod hetente.
Aztán a kezdet: mert minden zenebuzi előtt ott a plasztikus kép, ha máshonnan nem, akkor a Tony Wilson manchesteri kiadó és zenei gururól szóló 24 Hour Party People filmből, hogy Mark E. Smith dokkmunkás és kezdő alkesz elmegy a haverjaival a manchesteri Sex Pistols-koncertre - kb. vannak vagy 30-an, abból is húszan azóta a zeneiparból ismertek - és akkora hatással vannak rá a mocskosszájú londoniak, hogy megalapítja iziben a Fallt.
A többi történelem és közhely: a legendásan összeférhetetlen és összetéveszthetetlen hangú és stílusú frontember számos zenekarátalakítás során rengeteg emberrel dolgozott együtt, akiket mindig ki is rúgott rekordidő alatt, verekedett és vitázott, hisztizett és nevettetett, lement a színpadról és mondjuk az öltözőből énekelt, mert úgy hozta úri kedve, de közben kialakított egy speckó working class-art-punkot, amihez olyan zakatoló, primitív, csodálatos zenei kíséretet álmodott meg, amelynek első hangjaiból világossá válik: ez csakis a Fall lehet. És ha Fall, akkor csakis Mark E Smith. A folyamatosan szemétkedésre állított bunkó. Egy csodálatos bajkeverő zseni.
Hatvan éves volt, de élt legalább hatszázat. Hatással volt a Mars Voltára, az Arctic Monkeysra, az LCD Soundsystemre meg vagy ezer másik, gyengébb, karizmátlanabb, de persze nála ettől tök függetlenül sokkal híresebb előadóra. Elvette feleségül a zenekarában megfordult majd összes nőt, megcsinálta a Mouse on Mars tagjaival Von Südenfed zenekart, minden idők legjobb, legpunkabb technóját, miközben a BBC első számú zenei legendája, John Peel a lehető legnagyobb természetességgel emlegette a Fallt kedvenc zenekaraként.
Smith az utóbbi időben már nem volt hajlandó járni sem. De nem hisztiből. Csak kerekesszékben tudott a színpadra evickélni, ízületi, torok- és légzőszervi összeomlás előtt állt. Csinált 32 albumot, felforgató gondolatokkal, utánozhatatlan stílussal termékenyítette meg a lapos, áruló, szirupos könnyűzenét. Punkabb volt a Malcolm McLaren-féle ügyesen kitalált hivatalos punk hivatalos képviselőinél. Igen, Rottennél is.
Mert ő valóban egy igazi szar alak volt, nemcsak eljátszotta. Tisztelet neki.
Legendás Peel Session-felvétel 1978-ból
A briliáns Totally Wired-track a Fall-tól 1980-ból:
Live in New York 1981:
Az egyik legcsodásabb The Fall-klip 1988-ból:
BBC2 1990 - Live:
Kiváló Mark E. Smith-portréfilm
Izgalmas Smith-interjú 2002-ből:
A világ legjobb techno-punk produkciója, a Von Südenfed: