2018.02.24. 10:51 – Kovács.Attila

Lemezek, amikről tavaly kellett volna írnom - II. rész: Marilyn Manson, Prophets Of Rage, Primus

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

primus-the-desaturating-seven-album-announcement.jpg

Kontra: "Öcsém, február harmadik hete van, ez már teljesen égő. Hagyd a fenébe!" Pro: "Tele van az életed egyrészes sorozatokkal, most már fejezd be becsületből is!" Na jó, akkor az utóbbit választom, mert még mindig van pár lemez, amiről fontos lett volna írni tavaly. Hiszen kimaradt Marilyn Manson, a Prophets of Rage, meg a Primus. De csak mostanáig.  

marilyn-manson-heaven-upside-down-lp-front.jpg

Marilyn Manson - Heaven Upside Down (Loma Vista / Caroline) 

Marilyn Mansonnak bizonyos szempontból marha kényelmes dolga van. Emberünk alapvetően a provokációra építette a karrierjét, így aztán teljesen mindegy, hogy mit gondolunk az aktuális anyagáról: ha bármilyen hatást kivált belőlünk az, amit csinál, ő már jól járt. És teljesen mindegy, hogy ez rajongás-e, vagy dühödt felháborodás. Ebben az értelemben az énekes olyan dadaista művészek késői leszármazottjának is tekinthető, mint Marcel Duchamp, akinél a tényleges teljesítmény, mondjuk hogy bajuszt rajzolt a Mona Lisának, vagy egy feje tetejére állított piszoárt küldött be aláírva egy szobrászati kiállításra, sokkal kevésbé számított, mint maguk a gesztusok. Megint más kérdés, hogy a közönség egy idő után immunissá válik a provokációra, pláne, ha az intézményesül.

Bevallom, Manson munkássága zenei szempontból sosem volt számomra idegen, bár főleg a kevésbé nyilvánvaló dalai(ka)t szerettem mindig is, amelyekbe kevesebb jutott újrafutózott glamrockból, és több elborult indusztriális megoldásokból. Ugyanakkor Mansont sosem volt igazán könnyű szeretnie azoknak, akik - legalább néha - gondolkodó embernek tartják magukat, mert ő is egy a jelszavakkal kommunikáló előadók közül, ahol a mondanivaló sokszor inkább a közönségre gyakorolt hatást szolgálja, mint valódi gondolatok közlését. Ezért a lemezeit is úgy érdemes hallgatni, mint ahogy az ember színházba megy, ott sem kérjük számon, miért díszlet a díszlet.

Manson pályafutásán végignézve láthatjuk, hogy a zenekarként indult produkció hogyan változott át szólókarrierré, és hogyan talált magának a kétezres évek közepe óta folyamatosan újabb gazdatesteket, bocsánat, alkotótársakat az énekes Tim Sköldtől Chris Vrennán át a tavaly a nemi erőszak vádjának elhangzása után két perccel kirúgott Twiggy Ramirezen át. A Heaven Upside Down már a második lemez, amit Tyler Bates producerrel készített, aki az élő dobok kivételével gyakorlatilag a teljes zenei oldalért felelt, akárcsak a legutóbbi The Pale Emperornál. Az előre beharangozott mainstream pop és hiphop hatások persze tetten érhetők, a Tattooed in Reverse című, másodikként érkező dalt kevésbé karcos hangszereléssel tényleg énekelhetné akár Rihanna is, és pont az ilyen megoldásoknál jön ki az, amiben zseniális ez a sátánozós csepürágó. Itt egy trendi popdal, amibe pont elegendő saját íz került ahhoz, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar. Vajon a mainstream popzene kedvelőit szeretné meghódítani? Vagy ez egy parodisztikus reakció napjaink panelekből épített zenéire? Netán egy tét nélküli stílusgyakorlat, csak hogy megmutassa, ilyet is tud? Bárhogy is, már feltettük a kérdéseinket, ő pedig elérte a célját.

Az album a zenei oldalt tekintve is tartogat jó pillanatokat, ilyenek például a kezdő Revelation #12, a Johnny Depp közreműködésével klippesített Say10, a Blood Honey, vagy a címadó. Produkciós szempontból sem lehet belekötni a dologba, gyönyörűen szól az album, tele van pakolva érdekes hangszínekkel, amelyekből mindig azt halljuk, amit éppen hallanunk kell, tömörebben fogalmazva vérprofi munka. Így állhat elő az a furcsa helyzet, hogy bár több okból is nehéz szeretnem Marilyn Mansont, annál sokkal könnyebb elismernem a munkásságát, ahogy ezt a lemezt is, és elgondolkodnom azon, milyen ironikus, hogy hatásvadász jelszavakon keresztül is vezethet út valódi gondolatokhoz. 4/5

prophets_of_rage.jpg

Prophets Of Rage - Prophets Of Rage (Fantasy / Caroline) 

A tavalyi év egyik egyik legnagyobb rockzenei szenzációja volt a Rage Against The Machine hangszereseit, és saját jogukon is legendás hiphop arcokat egy fedél alá hozó Prophets Of Rage megalakulása. Nyáron el is jutottak a szomszédban megrendezett Nova Rockra, ősszel pedig kijött a zenekar nevét viselő stúdióalbum, amelynek legerősebb és leggyengébb pontja egyaránt az, hogy nagyjából pontosan olyan lett, mint amit az ember ettől a névsortól várhat, a zenétől a dalszövegeken át a borítóig. Ezért kaptak is hideget-meleget a kritikusoktól, de én a magam részéről nem bánom a dolgot.

Mert mégis mit csináljon egy zenekar, ha benne van a világ egyik legeredetibb, játék és megszólalás terén is azonnal felismerhető zenei világú rendelkező gitárosa, háta mögött a világ egyik legkarakteresebb, legerősebb ritmusszekciójával, akik így hárman közel harminc éve játszanak együtt különböző formációkban. Ha erre ritmikus szövegmondás, tehát rap kerül vokálként, társadalomkritikus üzenetek szövegként, az eredmény közelítőleg csakis Rage Against The Machine lehet, híába hívják máshogy, és hiába nem az a magas hangú latino gyerek köpködi rá a szavakat.

És ha már Zack de la Rocha nem akar kötélnek állni, Chris Cornell meg öngyilkos lett, a többieknek viszont van kedve zenélni, akkor ez a lemez messze a legjobb, amit a Rage Against The Machine hosszú évek óta éheztetett rajongói kaphattak. Nem forradalmi - igen, ez most egy aljas metapoén volt - a frontemberek személyén kívül semmi olyan nincs rajta, amit nem hallhattunk már korábban, ugyanakkor ezt a dolgot így csak ők tudják, és punktum. Bárki más próbálkozna ezekkel a témákkal, utánuk csak epigon maradhat, ez pedig egy olyan fegyvertény, amit nem érdemes ragozni, a másik oldalról pedig, a Cypress Hill-es B-Realnek, meg a Public Enemy-s Chuck D-nek köszönhetően hibátlan a hiphop pedigré is. A lemez állat módon szól - Brendan O'Brien volt a producer, az év meglepetése - az olyan daloknak meg, mint a Living on the 110, vagy a Hail to the Chief, nem lehet ellenállni. Szerencsére nem is kell. A Prophets Of Rage lemeze a legjobb Rage Against The Machine-album, ami jelen körülmények között megjelenhetett. 4/5

 primus_desaturating_seven.jpg

Primus - The Desaturating Seven (ATO Records / Prawn Song Records)

Egy ideje már ismét klasszikus felállásában játszik a Primus, hiszen 2013-ban visszatért a fedélzetre a kilencvenes évek első felének alaplemezein közreműködő dobos, Tim "Herb" Alexander. A The Desaturating Seven a második albumuk a régi-új tagsággal, és ismét egy tematikus lemez. A 2014-es Primus & The Chocolate Factory with the Fungi Ensemble - ilyen hülye címet is csak ők tudnak adni - a Charlie és a Csokigyár 1971-es filmváltozatának zenéjét gondolta újra, ez a tavalyi meg egy bizonyos Ul de Rico nevű olasz író Rainbow Goblins című gyermekkönyve alapján készült, mert Claypool izgalmas zenei kihívásnak tartotta, hogy megzenésítsék. 

A The Desaturating Seven, ha lehet ilyet mondani, sokkal inkább hagyományos Primus-album, mint a saját mércéjükkel is teljesen elborult előző, amelyen Alexander még serpenyőkön is dobolt a kellően szürreális összhatás érdekében. A hét dalt tartalmazó anyag a könyv történetét követi, és maximálisan igaz rá az, amit a Prophets of Rage kapcsán írtam: pontosan azt adja, amit a főbb címszavak kapcsán az ember maga elé képzel. Mégis milyen zene várható attól az albumtól, amelyen a Primus feldolgoz egy mesekönyvet, és amelynek a borítóján a történetben szereplő manók láthatók az utolsó vacsora közben? Na ugye.

Hozzá kell tenni, hogy a Primus-lemezek sorában nem számít kiugró lemeznek, nincs rajta olyan dal, ami nyomába érne olyan közmegegyezéses klasszikusoknak, mint a John the Fisherman, a My Name is Mud, vagy a Wynona's Big Brown Beaver, pláne nincs rajta egy darab Tommy the Cat sem. Ugyanakkor ők is abba a ligába tartoznak, ahol rajtuk kívül más nem játszik, és a zeneiparban megismételhetetlennek lenni az egyik legjobb üzlet. Ezzel a szűk harmincöt perccel épp ki lehet húzni a következő agymenésig, amihez hasonlót garantáltan csak ők fognak szállítani nekünk. 3,5 / 5 


kritika rock metál glam rap industrial progresszív alternatív marilyn manson primus ezt hallgasd prophets of rage



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása