2018.02.26. 20:45 – KirschAndrás

A nosztalgia halálos ítélete - Sepultura @ Barba Negra Music Club

sepultura_artlasso_007.jpg

Tisztában vagyok vele, vannak előzenekarok, melyeket nem lehet büntetlenül lekésni, egy koncertbeszámoló esetében pedig egy hasonló malőr oka óhatatlanul közüggyé lép elő. Ennek szellemében: vasárnap délután le kellett vinnem nagyanyámat Bicskére, ugyanis a Völlinger Jóskáék megkérték, hogy segítsen nekik lekvárt főzni. Igen ám, csakhogy kicsit szenilis már, így a ribizlipasszírozót Sülysápon felejtette, és félúton vissza kellett fordulnunk. Így csak az Obscura végét sikerült elcsípnem: az átjött, hogy a németek nem az Obituary-féle ifás teherfuvarozó vonalat képviselik a death metal színterén, a hangzás azonban maximálisan betett a technikás témáknak. Lélekben tehát már felkészülhettünk rá, hogy a következő másfél órában gitár helyett ugyanazt a csapágyas mákdarálót fogjuk hallani, mint a legutóbbi Exploited-koncerten. Szerencsére azonban a Sepultura csaknem végig tökéletesen szólt, és megkockáztatjuk, hogy még jobb formában voltak, mint a tavalyi Rockmaratonon.

A(z egykori) rajongók bizonyos része a zenekarral kapcsolatban még 2018-ban is erősebb hajlamot érez a nosztalgiára, mint Poór Péter rajongói B-közepe, ugyanakkor nagy kár, hogy erről a koncertről – feltehetőleg - pont ők maradtak távol. Ugyanis tanúi lehettek volna, hogy Andreas Kisserék hogyan használják Vileda-felmosónak a Cavalera tesókat.

A Machine Messiah szerzeményei legalább olyan erővel verték pofán a közönséget, mint a kötelező klasszikusok. Különösen igaz volt ez a Phantom Selfre és a címadó dalra, melyben Derrick lemezminőségben hozta a dallamos verzéket. Egyébként pedig továbbra is átkozottul szuggesztív jelenség, kevésbé kigyúrt karokkal egy Marcellus Wallace-imitátorversenyen is előkelő helyen végezne. (Nem mellesleg ő az élő bizonyíték rá, hogy a növényi értend csontritkuláshoz, vaksághoz, sorvadáshoz és bőrizomtömlő kialakulásához vezet, ja.) Zed és a Béna mindenesetre távol maradt a színpadtól, de ezért már csak a fying V-s Názáreti Jézus, Kisser is bőven kárpótólt minket. Aztán ott van Eloy Casagrande, akiről David Attenborough joggal írhatna tudományos értekezést. Dobcuccán maximális történelmi hűséggel adta elő a verduni vérszivattyút, Sztálingrád ostromát és a biatorbágyi vasúti robbantást. Paulo Xisto szokásához – és jó basszerhoz - híven nem szenvedett feltűnési viszketegségben, jelenlegi fizimiskája leginkább egy leharcolt szimbolista festőművészt juttathatott eszünkbe. A setlistben kiemelt helyet kapott a tavaly húsz éves Against lemez, amiről a címadó mellett a Choke-ot és a Boycottot is eldörögték, ám az egybegyűltek természetesen az old school blokkra indultak be leginkább. A közelező Inner Self, Arise, Refuse/Resist mellett a Slave New World is előkerült a sublót aljából, a tökéletes másfél óra pedig a Rattamahattával és a Roots Bloody Roots-szal zárult. A konklúzió pedig nem lehet más, mint hogy a jelenlegi Sepultura úgy fasza, ahogy van.




Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.