2018.03.17. 17:14 – Kovács.Attila

Tinédzserek egy órára - Fu Manchu az A38-on

fu_manchu_live.jpg

Azért tökös húzás volt a Fu Manchutól, hogy a rendes műsoridőt az új lemez majdnem húsz perces eposzával, az Il Mostro Atomico-val zárták. Még akkor is, ha a zsúfolásig megtelt A38 gyomrából elkezdtek kivándorolni az emberek a büfébe a dal felénél. Az idei Clone of the Universe kitűnően sikerült, úgyhogy nem okozott meglepetést, hogy három szám kivételével az egész anyagot eljátszották, arra viszont nem mertem volna fogadni, hogy a zárószám elhangzik majd. De ne szaladjunk ennyire előre!

Régi kedvencet régi barátokkal, tartja a mondás, amit most találtam ki. A kaliforniai autófetisisztákért nem csak én rajongtam húsz éve, ifjúkorom megboldogult zenekarában a Mood, a Kyuss, a Corrosion of Conformity és a Fu Manchu környékén volt található a különböző ízlések metszéspontja. Nem számítva persze Dopemant meg a Kartelt. A régi csapatból egy igazolt, és egy sajnálatos hiányzó távollétében hárman indultunk el a hajó felé tegnap este. Mintha csak osztálytalálkozóra mentünk volna, ütöm fel most a közhelyszótárat, de nincs mit tenni, tényleg az volt. Az este folyamán annyi, ma már ritkábban látott ismerős bukkant fel, hogy pár percig számomra is nagyon vonzónak tűnt a hajnali félrészeg anekdotázásba torkolló forgatókönyv. Erre végül szerencsére nem került sor, a koncertélmény meg anélkül is maradandó volt.

Ahogy megszólalt a műsort kezdő Eatin' Dust, tudtam, hogy itt nagy baj nem lehet. A zenekar Európa-turnéja tart egy ideje, lendületben vannak a srácok, és kisvártatva mi is lendületbe jöttünk, különösen barátaim, akiknek körülbelül másfél percre volt szükségük ahhoz, hogy ismét tinédzserekké változzanak, és dacára annak, hogy ma már erős harmincas, meglett férfiemberek, nekiálljanak pogózni meg léggitározni, már amennyire a kettesével rendelt sörök ezt megengedték.

A Fu Manchu mindehhez kifogástalan zenei aláfestést biztosított. Élőben talán még nagyobb erő rejlik ezekben a pofonegyszerű, mégis jól eltalált dalokban. Scott Hill - aki egyre inkább úgy néz ki, ahogy a lepukkantabb white thrash naplopók szoktak a Farrelly Brothers filmjeiben - és Bob Balch védjegyszerűen retkes gitárhangzásba ágyazott riffjeit kitűnően támogatta a lényegre törő, mégis ízes, fifikás alapokat hozó ritmusszekció. A szinte végig fapofával játszó szürke eminenciás, Brad Davis telt basszusalapjaival, Scott Reeder pedig dinamikus, látványos dobolásával járult hozzá az összképhez. Eszembe is jutott a népi bölcsesség: aki nem fej mögül indítja a pergőütést, az buzi. 

Ilyen zenei környezetben a jellegzetes hangú frontember vakerálhatott bármit autókról, sci-fi főgonoszokról, fűről, sörről, tökmindegy volt, a közönség már jól érezte magát, és a jó hangulat ki is tartott egészen a koncert végéig. Az utolsó harmadban, mire a cipőm beázott a kilocsolt söröktől, és miután segítettem megkeresni egy srácnak a leejtett spangliját, kicsit hátrébb mentem, onnan néztem mosolyogva, hogy próbálkoznak egyesek stagedivinggal és hasonlókkal. Közben azt is sikerült megállapítanom, hogy valamiért ugyanúgy idegesít, ha sört lóbálnak a fejem felett, mint amikor galambok repülnek el felettem viszonylag alacsonyan. Valahol mindkettő Damoklész kardja.

Igazából csak két hibát fedeztem fel, ebből egyet utólag. Amikor megnéztem a turné korábbi állomásainak számlistáit, kiderült, hogy hangyányit rövidített programot kaptunk. Nagyjából három lemezre koncentráltak, az új mellett a King of the Road és a California Crossing dalai voltak leginkább terítéken. Nem tudom, fáradtak voltak-e, vagy időre kellett befejezniük, de szinte az összes eddigi állomáson belefért még vagy három-négy dal a többi albumról. A helyszínen ez nem tűnt fel, az viszont igen, hogy a kis társaságunk által legjobban várt, ezen a turnén is többször felbukkanó Saturn III szintén kimaradt most, bár az Action Is Go klipslágere, az Evil Eye valamelyest kárpótolta a nosztalgiázni vágyókat.

De most már elég a nyavalygásból, nem vagyunk mi cukorkáért kuncsorgó gyerekek! Összességében nem lehetett ok a panaszra, hiszen a Fu Manchu pont olyan koncertet adott, amilyet valószínűleg mindenki várt tőlük. Mi hárman időutaztunk egyet azokba a boldogabb időkbe, amikor beavatottnak éreztük magunkat, ha videóra vettük a Puszta formalitást, kölcsönkértük egymás kazettáit, és azt gondoltuk, a boldogsághoz csak annyi kell, hogy legyen elég sör, rock 'n roll, meg nyári szünet, amikor már nem kell fűteni a próbatermet. És hát mi másért lenne értelme koncertre járni? 

A fejlécben szereplő kép egy másik koncerten készült, ugyanakkor a Youtube-on fellelhető néhány videó a tegnapi koncertől, az egyiket linkeljük is illusztrációként. 


budapest rock koncert beszámoló a38 stoner fu manchu



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.