2018.04.16. 13:27 – Prieger Zs.

Amíg össze nem esik - Bob Dylan Rómában

boblive_1280x720-jhs.jpg

Igen, Róma, még dalt is írt róla, szeret ide visszajönni. Tényleg szeret vagy csak mondja? Mert általában kamuzni szokott. Fogalmunk sincs róla, mit szeret, kit szeret, mit gondol a világról, van-e éppen családja, kivel jár, kivel él, hisz-e még erősen Istenben vagy már elvesztette a '80-as években nagy szenvedéllyel megtalált hitét, újra vannak-e nagy kutyái, mint Woodstock melletti kertjében, ésatöbbi.

Mégis mit várunk tőle? Már 1965-ben is enigmatikus, fura konceptinterjúkat adott, hazudozott összevissza gyerekkorról, szülőkről, suliról, már akkor kiismerhetetlenebb volt és profibban beszélt mellé mint egy Lars von Trierbe oltott Shia Labeouf. 

S ha már film, akkor a színpadon is film, mégpedig brutálisan egyszerű és hatalmas forgatási lámpák, a robotok ma a raktárban maradtak, teljes vintage van. Mondjuk Hollywood-1935, mostanában úgyis rá van kattanva a Sinatra-dalokra, az utóbbi években meg mást sem csinál, mint a Great American Songbook-ot írja tovább monomániásan, sehol egy saját szám régóta. Mondjuk írt már eleget. És mivel minden titokba burkolózik a Dylan-szellembirodalomban, valahol a fű alatt kilométerekre, eltemetett dalok és szerelmek mellett, semmi hír erről se. 

Aztán eljön a 9 óra a Mussolini-artot lebombázott Bauhas-zal ötvöző Auditorium Parco Della Musica-ban. A zenekar besétál, aztán kibotorkál a színpadra minden idők legnagyobb 160 centise, aki már 1963-ban Martin Luther Kinggel lépett fel, belekapaszkodik a zongorába, amin - éljünk némi eufémizmussal - nagyon nehézkesen, cserébe viszont jó sokat játszik végig, a süket hangmérnök jó alaposan meg is tolja a zongororasávot, mégiscsak a nagyfőnök játszik rajta, aki látnivalóan még az alapharmóniákra is nagy ívben tesz. Persze Dylantől az is kitelik, hogy direkt játszik összevissza. Aztán néha kimászik a zongora mögül, és ekkor sokkal tisztább a kép, s kiderül: a hangja sokkal jobb, mint például 10 éve, amikor néhány alkalommal csak hörgés jött a torokból. A csizmája is menő, hófehér. Nagy piperkőc a Bobby, na.

Egyébként itt van a többszáz slágerből is jó pár, a hosszú évekig setlistekben sem szerepelő nagy dalokból is több, a legtöbb kompozíció a felkavaró, drámai Tempest című albumról származik, az Early Roman Kings különösen jó akusztikával bír Észak-Rómában. A Desolation Row meg Ballad of a Thin Man és a többi, a popirodalmat 100 évre meghatározó nagy dal/költemény is kipipálva ma, igaz, mindben van csavar. Komoly csavar. Dylan ugyanis annyira átvariálja évről évre a dalait, hogy sokszor a számok közepén jön rá a nagyérdemű, hogy mi is az, amit hall. Felejtsd el, hogy mondjuk a Blowin' in a Wind-et felismered elsőre.

Egy szót sem szól a számok között, nincs se jóestét, se viszlát, se befelhősült, szóval csak ahogy szokta. A végén persze vastaps, egyetlen egyet biccent, max egy darab zavart félmosolyt, amennyire láttam a tizenvalahányadik sorból, elereszt, ennyire tellett neki ma. Örülhetünk. Ennyi, a koncert meghirdetve sem volt, sehol egy plakát Rómában, a merchandise olyan, mintha Mari néni ötletelte volna ki Pecölben, elképesztősen fröccsöntött, évek óta változatlan. Lehet, hogy nincs is Dylan mögött igazi “csapat”? vagy csak kiadta az ukázt: gyerekek, be-le-szar-ni? Bob Dylan akkor is punk, ha már nem is igazán tud mozogni, ha a hangszerekbe meg a mikrofonállványba kapaszkodik, ha Frank Sinatrát énekel, mert különben meg sötét, költői, szenvedélyes, a soraival bármikor agyonszurkál egy mocskos, saras sikátorban. Nála nincs aláírás, haverkodás, közönségtalálkozó, interjú, úgy általában: nála nincs kegyelem. Ő, aki egész életét végiggitározta és szájharmonikázta, legújabban hozzá sem nyúl e két hangszerhez. Csakazértse. Legutolsó megjelent bootleg-albuma a nagy, vallásos 80-as évekbeli triászról (Slow Train Coming, Saved, Shot of Love) származó lemaradt dalokat, próbahelyi- és koncertfelvételeket tartalmaz, most jelent meg tíz CD-n!, minden erről szól a zenei világsajtóban, de teljes nyugalommal válaszolhatjuk meg a kérdést, hogy vajon játszott-e egyetlen egy hangot az új albumgyűjteményről Rómában?!? Persze, hogy nem játszott, ne kérdezzünk már hülyeségeket.

Az egész életmű hihetetlen, és itt áll ez a hepciáskodó, sőt, faszkodó, legtöbbször elviselhetetlen fazon, aki tavaly Nobel-díjat is kapott a kortársirodalomra gyakorolt hatásáért - persze erre az igazán nem szokványos hírre sem reagált hónapokig - , szóval ő egy ilyen imádnivaló gyökér, pozőr, követhetetlen, száguldó, intellektus, a metaforák ura, közben meg ő legnagyobb élő “könnyűzenei dalszerző", akinek John Lennon, Jimi Hendrix és Mick Jagger hármasban vitték a kistáskáját egykoron és arról álmodoztak a srácok, hogy egyszer majd olyan karizmák lesznek, mint ő.

BOB DYLAN. Életünk, hatásunk és alapvető közünk a zenéhez. Ha nem szólalna meg a színpadon, akkor is látni kellett volna. Jó, hogy egy korban élhettünk vele és élhetünk is még egy darabig. Ma például Bécsben elcsíphető. Aztán meg több helyen a környéken, Németország boldogabb felén is, és hó végén újra visszatér Olaszországba. Nem áll le, pedig tanúsíthatom, nincs túl jó bőrben. Dehát a Never Ending Tour-t se véletlenül hívják úgy, ahogy. Nyomni fogja, míg össze nem esik. Igazából semmi sem biztos a Dylan-univerzumban, de erre az egyre meg mernék esküdni. 


bob dylan koncertbeszámoló



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.