2018.05.03. 17:07 – Dudich Ákos

Semmi sem az, aminek látszik - Roger Waters az Arénában

roger_waters_artlasso_008.jpg

A Pink Floyd mindig is közel állt a szívemhez, szeretem a zenéjüket, szeretem A Falat és Roger Waters szólóanyagai is bejönnek. Roger Waters Us + Them turnéja elsőre akár a tavaly megjelent Is This The Life We Really Want promóciós körútjának is tűnhet, de valójában nem az, hiszen az eljátszott 22 számból 18 Pink Floyd-dal volt. Na, nem mintha panaszkodnék, hiszen egy tökéletes hangzással megtámogatott best of Pink Floyd bármikor szívesen látott vendég Budapesten. A sztárallűröket teljes mértékben mellőző, farmerban és egy egyszerű fekete pólóban fellépő Roger Waters koncertjei már régen túlléptek egy szokványos show keretein. Amikor A Falat vitte színpadra hat éve, az nem egy szimpla „zenei esemény” volt, hanem egy összkulturális szocio-politikai kiáltvány. Akkor nem hittem volna, hogy ezt meg lehet fejelni, de sikerült.

És ez az a pont, ahol egymásra halmozott szuperlatívuszokkal kilóra meg tudnám venni a Pink Floyd-, illetve Roger Waters-rajongókat, és bár zeneileg tényleg hibátlan műsort kaptunk, nekem ez nem célom. Ugyanis Waters üzenete többek között az, hogy gondolkodjunk, mérlegeljünk és legyen saját véleményünk. Én ezt sajnos mindjárt az Arénában megkezdtem. Elsőre annak rendje és módja szerint magával ragadott A Fal legjobb részeire rímelő animáció vagy a világegyetemre rávetített „csillagruhás” énekesnők képe. De aztán elkezdett zavarni, hogy a 74 éves zenész tulajdonképpen egy brutális propagandagépezetet tol az arcunkba, a 17 db hatalmas kivetítővel, a magyar gyerekkórussal, a dolby surround kimaxolásával és a precízen összerakott látványvilággal.

Persze a többség átadta magát az élménynek, hiszen kikapcsolódni jött, és részben én is megtettem, de azért szemet szúrt pár ellentmondás. Ezeken akár felül is emelkedhettem volna, de hát az este szlogenje az volt, hogy kérdőjelezzünk meg mindent és álljunk ellen! Aki tehát csak jót akar olvasni a tegnapi koncertről az elégedjen meg azzal, hogy igen, rohadt jó műsort adott Roger Waters és zenekara, valamint elképesztő látványvilággal ajándékozott meg minden jelenlévőt – és ne olvassa tovább ezt a kritikát.

Először is, értem én, hogy egy jó szívű és híres rockzenész arra próbálja használni ismertségét, hogy jobbá tegye a világot, de ez az este már inkább szólt Trumpról, mint a zenéről. Trump-photosopok, Trump-idézetek, Trump-lufik... Személy szerint én nem Roger Waters híradójára voltam kíváncsi, hanem egy jó koncertre vágytam. Persze, mint már említettem, a legjobb Pink Floyd-szerzemények és Roger Waters friss dalai is hibátlanul szóltak, de nehéz úgy a színpadra koncentrálni, ha közben rengeteg kivetítőről ömlik az arcomba a szájba rágós propaganda – ráadásul nulla újdonsággal. Tudom, hogy Trump rossz, a falak rosszak, a vállalatok rosszak, a háború rossz, a kormány rossz, a bevándorlók pedig mind jók. Így pár héttel a hazai választások után bármit át tudok értelmezni, épp eléggé kilúgozták az agyam. Csak nem akarom, mert rohadtul unom. Így történhetett meg, hogy hiába a briliáns előadás és a lenyűgöző látvány, a közhelyek puffogtatása miatt mérhetetlen álmosság lett úrrá rajtam. Arra azért felkaptam a fejem, amikor egy sor, Guantanamo-rabruhába öltöztetett gyerek jelent meg a színpadon az Another Brick In The Wall alatt és kerestem az összefüggést a pedagógiai vasszigor és az iszlám szélsőségesek között, de nem találtam. A hatvanas-hetvenes években még lehet, hogy smasszernek lehetett nevezni egyes oktatókat, de hol van ez már? Manapság inkább a diákok pofozzák le a tanárokat. Sőt, tovább megyek: pont a tudatlanság felszámolásával lehetne kitépni a szélsőséges irányzatok gyökereit, nem? Ez nekem eléggé öngólnak tűnt, de hát egy baki belefér. Aztán viszont elméláztam azon is, hogy Roger Waters arról is híres, hogy támogatja a feministákat, mégis egyenparókában és egyenruhában állít színpadra két (amúgy zseniális hangú) énekesnőt, babát csinálva belőlük, tárgyiasítva ez által őket. De lehet, hogy ez is szőrszálhasogatás. Végül, Waters-től azt is megtudhattuk, hogy az atomháború rossz, majd a hajdan híres fegyverkezésellenes aktivista hírében álló édesanyjának ajánlotta a Mother című Pink Floyd-klasszikust. Az első két sor még ült, mert valóban említésre kerül az atombomba, de aztán töprengeni kezdtem: ez a dal valójában nem arról szól, hogy micsoda lelki károkat tud okozni egy gyerek személyiségében, ha túlzottan rátelepedik az anyja?

És ekkor esett le, hogy nem a zenéhez készültek a vetítések, hanem bizonyos értelemben éppen fordítva. Waters-nek van egy határozott elképzelése, hogy milyen irányba próbálja befolyásolni az embereket, milyen üzeneteket sulykoljon, merre terelje az összegyűlt tömeget, és ehhez állította össze a „kísérőzenét”, csipegetve innen-onnan, csúsztatva itt-ott, és helyenként kicsit erőltetetten passzintva a mondókájához az adott dalokat. Így már minden értelmet kapott és az ember nyugodtan bevehette a piros pirulát – ha arra vágyott éppen. Én inkább magamévá tettem Waters alapelvét és éltem a jogommal, hogy ne egyek meg mindent, amit elém raktak.


pink floyd roger waters koncertbeszámoló



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.