2018.05.15. 14:49 – Kovács.Attila

Vastapstól vastapsig, a csomagtartóban két rönkfával - Miskolci Szimfonikusoktól a pozvakowskiig

pozvakowski_miskolc.jpg

Amikor láttam, hogy apám vidoran integet úgy harminc méterről egy ránézésre ötven kilós, nála csak egy fejjel alacsonyabb rönkfát fogva, már sejtettem, hogy nem lesz átlagos estém. Az öregnek az szokása, hogy soha nem mond pontos címet, ha valahová ki kell ugrani segíteni - ez általában különböző faanyagok szállítását jelenti, magyarul roadolok az asztalosmunkához -, hanem nekiáll elmagyarázni, hol merre kell fordulni. Ennek végighallgatása mindig egyfajta türelemjáték, aminek a végét az "Apa, utca, házszám?!" kérdés elhangzása jelenti, de az évek során már hozzászoktam, hogy az öreg tudathorizontját nem nagyon zavarják olyan úri huncutságok, mint az internet, meg az azon két kattintással megtalálható térképek.

A négy hasábból biztonsági okokból végül kettőt voltam hajlandó beszuszakolni a kocsiba, mondván, ez mégsem teherautó, holnap majd kijövünk a másik kettőért. Azért sem erőltettem a további farakodást, mert a szokásos bútorlapokra számítva magamhoz képest feltűnően elegáns öltözékben érkeztem. Ez annyit tesz, hogy a szokásos farmer és valamilyen zenekaros póló kombót ezúttal farmerre és sötétkék ingre cseréltem, emellett nem azt a cipőt vettem fel, amiben túrázni, és nagyjából minden mást is szoktam. Klasszikus zenei koncertre azért nem árt egy fokkal jobban kiöltözni, mint egy szombat esti sörözést kísérő veretes kvinttologatásra.

Az említett kis kitérő után még épp időben érkeztünk a Művészetek Házába. A Miskolci Szimfonikus Zenekar hangversenyeire többé-kevésbé rendszeresen járunk, hiszen akármennyire is elkötelezettje az ember a különböző underground stílusoknak, egy bizonyos életkor felett illik megismerkedni azoknak az öltönyös fazonoknak a munkásságával is, akiknek huszonöt évvel ezelőtt cigit rajzoltunk a szájába az énekkönyvben. Ezúttal az idén épp száz éve elhunyt Claude Debussy egyetlen operájából, a Pelléas és Mélisande-ból hallhattunk részleteket, vagy ahogyan a programfüzetben olvashattuk, egyfajta koncertszerű keresztmetszetet Farbrice Bollon vezényletével. 

A szünettel együtt körülbelül kétórás előadásban a zenekar mellett négy szólóénekes szerepelt, a Pelléas szerepét a moldáv születésű tenor, Iurie Ciobanu, Mélisande-ot Bénédicte Tauran előadásában hallhattuk, Golaudot és Arkel királyt pedig két magyar művész, Kovács István és Silló György tolmácsolta. A koncertszerű előadás ez esetben jelmez nélkül előadott operarészleteket foglalt magában, egy bemutatója idején újszerűsége miatt vegyes megítélésű, azóta viszont alapművé nemesedett darabból. Bár a magam részéről a hangszeres zeneműveket jobban átélhetőnek tartom, ez az előadás is rejtett magában nem egy katartikus pillanatot. A csúcspontot egyértelműen a címszereplők közösen előadott, konceretet záró áriája jelentette, de minden énekesnek akadtak szép, vagy akár felkavaró pillanatai, Bénédicte Tauran különösen nagy átéléssel énekelt az egész koncert során. És mivel erős harmincasként mi még bőven a fiatalabb generációt képviseltük a közönség soraiban, mindenkinek ajánlom, hogy alkalmanként tegyen egy próbát ebbe az irányba is. A friss élmények és tapasztalatok mind a komfortzónából kilépés jutalomfalatai.

Az este azonban még nem ért véget. A pozvakowski múlt héten beharangozott országos turnéja épp tegnap este ért Miskolcra, és úgy éreztük, ezen a koncerten hangverseny ide, másnapi munkanap oda, kötelességünk megjelenni. Az államilag támogatott gengszterrap és a meghívásos alapon működő tehetségkutatók országában nem túl gyakoriak az effajta megmozdulások, hasonlót pár évvel ezelőtt a Wackortól láthattunk, akik a zenekar tizenöt éves jubileumának évében adtak tizenöt ingyenes koncertet, de nagyjából ennyi.

Eleve Miskolcon nem lehet csak úgy fellépni hétfő este, mert nem nagyon van hely, ami támogatna egy ilyen akciót. Nem is egy bejáratott helyszín adott otthont az eseménynek, hanem a mifelénk legalábbis legendás Kisavason található Tinta Bicajos Enklávé és Bár, ami egy olyan vérbeli underground hely, ahol bizonyos bulikon még a sört is becsületkasszás alapon lehet venni. A helyiség nagyjából akkora, mint egy átlagos nappali, ide zsúfolódott be a zenekar az összes felszerelésével és vetítőgéppel, illetve a megjelent körülbelül harminc fővel együtt.

Azt kell mondjam, zeneileg az este folyamán nem is kereshettünk volna két olyan szélsőértéket, ami zeneileg távolabb állna egymástól úgy, hogy közben nagyjából ugyanarról szól a dolog. A pozvakowski messzire hajítja a hagyományos dalstruktúrákat, és egyáltalán mindent, ami a mainstream rockzenében jellemző. Ennek ellenére a megkomponáltság és az improvizáció határán folyamatosan egyensúlyozó zenekar képes volt emlékezetes és katartikus pillanatokat okozni, még annak ellenére is, hogy az eleve nyers, tüskés megszólalásra a hely adottságai csak rádobtak egy lapáttal. Mégis, ez így, ebben a minden polírozást nélkülöző formában tökéletes koncert volt, amit a zene ereje és az atmoszféra vitt a hátán, egyfajta szónikus utazásként, ahol éppúgy lehetett irányjelző egy széttorzított, minimalista basszustéma, mint egy dob groove, vagy egy furcsán lebegős gitárszólam. A koncert zárása egyenesen frenetikus volt, de mivel a turné még tart, nem lövöm le az összes poént. Aki teheti, menjen el megnézni őket ezen a héten: ma este Debrecenben lépnek fel a szintén kitűnő Perihelion társaságában, utána Szolnok, Békéscsaba, Szeged és végül Pécs következnek.

Hazafelé menet, azon gondolkodtam, hogy lám, a jó dolgok valahol ugyanabból a kútfőből táplálkoznak. Ahogyan ahhoz is elhivatottság, alázat és szenvedély kell, hogy valaki világszínvonalú operaénekessé, hegedűssé, kontrafagottossá képezze magát, és száz éve írt zenéket adjon elő, ahhoz is ez kell, hogy valaki fel merjen lépni hétfő este Miskolcon, a város egyik legeldugottabb underground helyszínén, harminc ember előtt, egy ilyen öntörvényű zenével. Talán ironikus, de mindkét produkciót vastaps ünnepelte tegnap este, és az ilyen őszinte reakciókért érdemes bármit is csinálni az életben, még ha ez most szentimentális és idealista megállapításnak is tűnhet egyesek szemében. Most pedig elmegyek a másik két rönkfáért. 


vélemény kritika rock hangverseny noise komolyzene pozvakowski debussy miskolci szimfonikus zenekar



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.