Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha volt valami jó a germánmetálban a Helloween mellett (na jó, a Running Wild-főnök neve is fasza volt), az az Accept és a szintén zseniális nevű Udo Dirkschneider megismertetése a világgal. A Metal Heart vagy a Russian Roulette a mai napig ott van minden mp3-lejátszásra képes készülékünkön, a Midnight Mover riffje pedig a hivatalos szerkesztőségi csengőhang hónapok óta.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sok volt ez a hét, sajna a napi acceptelés kiesett a fejemből (nem káptalan), de sebaj, most pótoljuk, ráadásul pár egészen friss felvétellel, amik a zenekar január 25-én adott svájci buliján készültek. Az (igencsak fasza) setlist után jönnek a videók.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A nóta, ami az Acceptet számomra igazán nagy zenekarrá tette, az, amire ha nem headbangeltünk vagy hatvan órát nettóban, akkor egyet sem. Ha ezt nem tolják el február 2-án, lebontom a színpadot.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ehhez nem kell kommentár asszem. Burning just like fire, motherfuckers.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Úgy 1984 lehetett, amikor az Ibolya utcai Nőnál vásárolt (hamis) műsoros kazettán először hallottam meg ezt a nótát, és mivel addig az AC/DC-Deep Purple-Black Sabbath vonalon mozogtam metálilag, azt hittem, hogy valami felgyorsított felvételt hallok. Ilyen sebesen nem lehet dobolni, Tomika, bazdmeg, mondtam Monoknak, a Szfinx bőgősének, akinél délutánonként lógtunk, és zenét hallgattunk kurva hangosan, de nem egész számokat, hanem csak részeket, mert Tamásnak ez volt mániája. Na, a Fast as a Shark szólóját egy hét alatt vagy százötvenszer hallottam, örökre bele is égett az agyamba. Nem elfeledni, február 2., club 202.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Február 2-án Budapesten, a club 202-ben (a volt Wigwamban) lép fel a teuton metál egyik állócsillaga, az Accept, aminek mindenki örül, akinek valaha volt szegecsekkel kivert bőrdzsekije vagy valami szerényebb kiegészítője (nyakörv, csuklószorító), esetleg szívesen viselt terepszínű atlétát vagy hordott bakancsba betűrt katonai gatyát szigorúan fehér frottírzoknival. A koncertet kedvenc Accept-nótáinkkal vezetjük fel, minden napra jut egy, ha jól számoltunk. Elsőként jöjjön az az I'm a Rebel, amivel annak idején berobbantak a német köztudatba. Udo frizurája nem mellesleg priceless.
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Accept – Blood Of The Nations1986-ot írunk. A kisszobámban ülök, a falon ronda, virágos tapéta, a padlószőnyeg sötétkék, valamelyik sarokban ott van rajta az a folt, ahová Fricike nyulunk odavizelt egyszer, és már soha többé nem lehet eltüntetni. Tesla lemezjátszómra pár perce tettem fel az Accept Russian Roulette-jét, amelyet egy órával ezelőtt vettem a körúti Solarisban. Piszok drága volt, 500 forint, de német nyomású! Úgy örültem neki, ahogy csak egy fiatal metálos srác örülhet egy új Accept-lemeznek a Metal Heart után, amelynek fekete barázdáit gyakorlatilag lukasra szántotta a lemezjátszótű, annyit hallgatta.