Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Obituary boldog tinédzserkorom meghatározó zenekara volt, mint ahogy jószerivel bárkinek, aki a kilencvenes években rájött arra, hogy van élet a Nirvanán túl is. A haveri kör folyamatosan romló minőségben másolta át a lemezeiket, hadd terjedjen az ige. Persze csóró miskolci hülyegyerekként krómos kazettára sosem volt pénzem, és ugyanilyen okból a borítók is fekete-fehér fénymásolatként voltak csak meg. De azért a World Demise eredeti – akkori szakszóval élve műsoros – kazettáját mégis muszáj voltam beszerezni az összespórolt kiflipénzemből, holott az az első három albumhoz képest már jelentősen haloványabb teljesítmény volt. Azóta eltelt húsz év, a kiscsajok már csókolommal köszönnek, de a Tardy testvérek csak nem hajlandók tudomást venni az idő múlásáról, meg hasonló kisszerű hülyeségekről. Jól teszik.