Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A popzenekarok többségének hatványozottan nem tesz jót, ha pár jól sikerült dalcsokor után elhiszik, hogy mostantól ők fingják a passzátszelet. Az északiakra ez különösen vonatkozik, elég csak Björk (jó, ő nem zenekar) elérdektelenésére gondolni, de sajnos az egyébként bármikor remekül teljesítő Hellacopters is képes volt akkora csinnadrattát csapni a feloszlása körül, mintha ők lennének a Beatles. Említhetném a már zsenitudattal születő Sigur Róst, de elég jó ütőkártya a finn metál színtér szinte bármelyik tagjának ide hozatala. Peter, Bjorn és John is ilyen mostantól.
Nemrég még megírták 2006 legjobb dalát, ami megérdemelten tarolta le a világot, és hozta meg a triónak a népszerűséget. Erre ahelyett, hogy sütkéreznének a népszerűségben, és kiaknáznának minden lehetőséget a jól kialakult stílusukban, úgy gondolták, itt az ideje megreformálni a dolgokat. Ez a feladat az utóbbi sok időben sikerült mondjuk a Radiohead-nek, és a Talk Talk-nak (bár ez utóbbi kommerciálisan bele is bukott a buliba). Hogy Péterék is szopóágra kerültek, így nem meglepő.
Az eredmény: semmi fütyörészős, keserédes hangulatú, kicsit könnyűdrogos jellegű dal, helyette van építkezés, és sok-sok monumentálisnak szánt dalszerkezet. Ráadásul szinte teljesen instrumentális, ez pedig szinte garantálja a hangzóanyag unalomba fulladását. Félreértés ne essék: a Seaside Rock nem rossz, de ettől még közel sem jó. Ha beteszem a lejátszóba, és elkezdek közben sültkrumplit odaégetni, vagy híreket nézegetni, működik a produkció. De könyörgöm, ez volt az a zenekar, ami kiadta az egyik kedvenc sétalemezemet, erre előállnak 40 percnyi liftzenével, és mintha ez nem lenne elég, még azt is beadagolják, hogy ők most mekkora művészek lettek, tágítják a határokat – figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a határok azért is vannak olyan jól felrajzolva, hogy a kevésbé innovatív gyerekek tudják, hol lehet biztonságosan mozogni.
A mélypont a Norrlands Riviera, amiben laza 5 percig nem történik semmi azon kívül, hogy valami hülye nyelven beszél egy nő (?), és alatta van pár visszhangosított zongoradallam. Na meg az elmaradhatatlan sirályhangok, amelyekkel próbálják hozni az elvágyódó hangulatot.
Ha kiadófőnök lennék, valahol itt lenne az a pont, amikor kidobnám a cd-t a lejátszóból, betenném a Young Folks-ot, és közölném, hogy kotródás a stúdióba írni pár ilyet, mert különben már pakolhatják is Myspace-re a cuccokat kiadókeresés céljából. Csalódás ez a javából, a „nagy erőlködésnek szarás a vége” helyzetnek minősített esete.
Kiadó: Columbia/Almost
Év: 2008
Link: www.peterbjornandjohn.com
