2008.11.11. 09:39 – _fá_

AC/DC – Black Ice

A „még mindig” kezdetű mondatokat szeretném annyival letudni, hogy az AC/DC még mindig kurva jó. Hogy mennyire, azt nem demonstrálja a másodpercek töredéke alatt megjelenő sold out felirat bármelyik meghirdetett turnéhelyszínen (ez itthon amúgy is csak arra bizonyíték, hogy a népnek kell egy jó 20-30 év lecsapódás amíg elkezdenek szeretni egy zenekart), mint ahogy a Black Ice brutális eladási mutatói sem bizonyítanak semmit. Még attól sem lesz okvetlen király egy zenekar, hogy 1973 óta pont ugyanazt csinálja. A „miért kurva jó az AC/DC” kérdésre a választ egyetlen módon tudhatjuk meg biztosan: fel kell tenni bármelyik lemezüket.

A módszer hatásos, nem létezik ember, aki nem érzi magát kicsit keményebbnek már a Rock 'N Roll Train első hangjai megszólalásakor, vagy ne akarna meginni egy üveg whiskey-t – haverokkal, haverok nélkül, tök mindegy. A Black Ice szerepe innen nézve nem is fontos, de a Back in Black óta tulajdonképpen egyiké sem az. Ott eldőlt, hogy ezeket az ausztrálokat nem állíthatja meg a haláleset sem, azóta teher nélkül adják ki az épp aktuális dalcsokrokat, ugyanazokból a hangokból, ugyanazokkal a témákkal.

Most sem érdekli őket sem az épp tomboló gazdasági válság, mint ahogy leszarják az elnökválasztásokat is. És azt sugallják, hogy te is tedd ezt, inkább tedd fel a legújabb kiadványt, most épp a Black Ice-szt, és érezd a rakenrolt. Akár az irodában, akár a buszon, akár kocsmában – az életkorod is mindegy, ezt a szépreményű 15 évesektől a rokksztárságról már lemaradt, tisztességben megöregedett nyugdíjasokig bárki érti. Más nézőpontból viszont az AC/DC bármelyik lemeze a legfontosabb lehet, így a Blak Ice is, hiszen rendszeresen meg kell mutatni a trónkövetelőknek, hogy ki az erősebb kutya – a mezőny mindig erős. Ezt a nem könnyű feladatot megbízhatóan oldják meg, közel mindig példásan. Hogy miben üt el a Black Ice bármelyik másik albumuktól? Semmiben. Egy dologból következtethetünk rá, hogy már nem '80-at írunk, az pedig a gatyaszaggatóan izmos megszólalás, meg Brian Johnson az idők során kicsit bemélyült hangja.

Mission completed: 2008-ban is Angus és Malcolm Young a legmenőbb gitárosok, Cliff Williams a legmenőbb basszer, Phil Rudd a legmenőbb dobos, és Brian Johnson a legmenőbb énekes. Ha idő közben nem oszlanak fel, ahogy arra bizonyos pletykák következtetni engednek, akkor ez 10 év múlva is így lesz.

Kiadó: Columbia
Év: 2008
Link: www.acdc.com

Szerintünk: (4,5/5)
Szerintetek: (4,3/5)

lemezkritika rock acdc black ice



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.