Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Q-Tip – The Renaissance
(Universal Motown)
2008
Ha teljesen nem is igaz Nas elmélete (Hip Hop is Dead), az beismerhető, hogy a jó hiphop haldoklik. Eminem bemutatkozó lemeze óta a stílus fejlődési vonala gyakorlatilag annyiból áll, hogy 50 Cent és The Game ugyanarra az alapra reppel, mint amire Nelly Furtado nyögdécsel. Az idei évre különösen tragikus lett a helyzet, mert az eddig alternatívának tűnő Kanye Westet annyira kiborították a családi tragédiái, hogy egyrészt kijött rajta egyfajta Michael Jackson-szindróma, másrészt kiadott egy lemezt, amire nem merem azt mondani, hogy szar, mert az az átlag szar lemezekre lenne sértő.
Minőséget találni egy mód van: ha eldobjuk minden új hangra irányuló áhítozásunkat, és a klasszikus (de legalábbis klasszikus alapokon nyugvó) négerek felé fordulunk. A Roots pár hónapja már fényesen bizonyította, hogy milyen jól tud hangzani napjainkban is a Justin Timberlake-vendégszereplés nélküli rap, Q-Tip a megszokottan jóval rádióbarátabb stílusban teszi ehhez a fílinghez a magáét.
A hazánkban érdekes módon szinte csak a Chemical Brothers – Push the Button c. dala miatt ismert mc új lemezének is minden hangja születhetett volna mondjuk 10 évvel ezelőtt. Az sem hátráltatja, hogy már nincs vele egy olyan brigád, amilyen a Tribe Called Quest volt: a Renaissance 43 percig laza bólogatásra sarkallja az embert, felhasználva az említett anyazenekar legszebb pillanatait.
Q-Tip rappelési technikája, stílusa elég gyorsan beazonosítható, azon kevés ember közé tartozik, akiknek már a megszólalásuk is rendelkezik dallammal, ezért aztán a színtéren elvárt feszítések helyett a dúdolhatóságra van helyezve a hangsúly – de legalább hallhatóan lemezjátszóval (vagy csak nagyon olyan hangzású keveréssel, ez mindegy is). Bár a túlzottan soulos férfikórusok sokszor elvesznek a lemez éléből, a zenei alapok most is helyreállítják az arányt – az külön öröm, hogy ő sem azt meséli el minden számában, hogy hány kurvát futtat, kinek a seggéről szívja fel a kokaint, vagy hogy fakkolná meg a poliszt.
A stílus zenei korlátoltsága ellen is sikerült egy ügyes fegyvert találni: a Renaissance 43 perce pont annyi, hogy nyugodtan végighallgassuk, hogy utána vissza is kapcsoljuk a tévét anélkül, hogy zavaróvá válnának a gyakran hasonló, és persze végtelenül kiszámítható hangszerelési megoldások. Ráadásul Q-Tip volt olyan jó arc, hogy pályatársai 90%-ával ellentétben ő nem teszi tönkre az egészet felesleges skitekkel, itt csak 12 dalról van szó, időhúzás nélkül, elegánsan – ettől kap a hip hop „pénzes” jelleget, nem a kilós fuxoktól. Ajánlatos sétához tolni, a lazasági-indexünk legalább két egységet javul tőle (illetve ha valaki vesz nekem egy autót, akkor abban is felteszem párszor).
