2009.02.15. 14:49 – Szarvas Árpád

Folytassa Steven

Morrissey – Years of Refusal
(2009 Decca)

Legnagyobb meglepetésünkre új albumának nyitó dalában az Önsajnálat Hercege, azaz Steven Patrick Morrissey leszögezi, hogy ő köszöni, jól van: "I'm doing very well", és utána el is ismétli párszor több dalban is, hátha valaki nem értette tisztán: "As for me, I'm OK" (That's How People Grow Up), "I find I'm OK by myself" (I'm OK By Myself). A kérdés csupán az, hány embert érdekel még a hogyanléte?

Az idén 50 éves trubadúr legutóbbi albumain a nyavalygás-mérő mutatója erősen a pirosban járt párszor, és mivel ironikusan mártírkodó szövegei mindig döntő jelentőségűek voltak, ez néha már kezdett a dalok rovására menni. A hallgatók kezdték már unni a magánéletéből vett különféle csúnya, gonosz ügyvéd bácsikról szóló történeteket, akik elveszik a pénzét és megkeserítik hősünk életét, valamint a szeretetre méltatlan lélek szenvedéseit, amivel karrierje kezdete óta édesgeti magához az érzékeny, társaságban nehezen oldódó, magányos, csajozni/pasizni képtelen fiatalokat. Új albumukon még Morrissey legnagyobb példaképei (Sparks) is azt tanácsolták neki viccesen, hogy oldódjon már fel egy kicsit és legyen vidámabb (Lighten up, Morrissey).

Nos, úgy tűnik, hogy a Folytassa-sorozatok bűvöletéből és Los Angeles-i villája sötétségéből egy kis időre végre sikerült kitörnie és a napfényre merészkednie, ugyanis hosszú idő óta az egyik legváltozatosabb, legenergikusabb lemezével jelentkezett.

A tavaly sajnálatos módon elhunyt Jerry Finn producerrel készített Years Of Refusalon az énekes újra a rockos arcát mutatja, ennek megfelelően az album leginkább az 1995-ös Southpaw Grammar és az 1992-es Your Arsenal hangzásvilágát idézi. Igazából mindegyik szám elhangzott már egy korábbi albumán, ne számítsunk nagy meglepetésekre, a titkos recept ezúttal a hangszerelésben rejlik és a "fiatalos" hangzásban. Matt Walker dobos technikás játéka, sodró tempói fontos alappillérei az albumnak, még Boz Boorer gitáros (Morrissey hűséges szolgája 18 éve) húsos ujjai is életre kelnek és valamennyivel ötletesebb témákat játszanak mint az elmúlt néhány lemezen.

Az I'm Throwing My Arms Around Paris kezdete kísértetiesen emlékeztet Such a Little Thing Makes Such a Big Difference című közel 20 éves dalára, és itt jegyezném meg, hogy egy kicsit többet is lehetett volna pakolni az albumra ezekből a bontogatós, Smiths-es időkre visszakacsintó gitártémákból, hiszem főleg ezektől működtek a legjobb albumai (pl. Vauxhall and I). Ennek ellenére változatosak a dalok, a fent említett albumok legjobb pillanatai mellett a lassabb darabokban még a sokak által gyűlölt Kill Uncle lemezének világa is megjelenik (You Were Good In Your Time).

Morrissey magabiztos, hurráoptimista "jól vagyok" kijelentései pedig ironikusak természetesen, dehogy van ő jól, viszont mi ilyennek ismertük meg, és ez így van rendjén.

Szerintünk: (3,5/5)
Szerintetek: (3,8/5)

lemezkritika pop morrissey smiths



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.