Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Horace Andy & Ashley Beedle –
Inspiration Information
(2009 Strut)
Mi történik akkor, ha egy lemezre összekerül két meglehetősen különböző zenei világ öregje, akik azért leküzdhetetlenül távol sem állnak egymástól, és (elméletileg) mindketten hozzák a saját világukat? Ki jön ki jobban a buliból, az öregebb öreg, vagy a fiatalabb öreg? Egyikük megszokott zsenialitása vajon elég-e ahhoz, hogy alapvetően az album is az legyen? Le tudja-e húzni az alibiző egyik a sziporkázó másikat? Nagyjából ezekre a kérdésekre próbál választ adni a jamaikai legenda, Horace Andy és a brit house-szcénát évtizedek óta meghatározó Ashley Beedle közös albumát vizsgáló kritika.
Ugyan Horace Andy nem annyira vén még, mint a tavaly a Szigeten parádézó Lee Scratch Perry, és talán nem is akkora ikon, de azért ő is lassan eléri a hatvanat és kétségtelenül ott van a jamaikai zene elmúlt 30 évének legmeghatározóbb figurái között. Neve széles körben ismert a kilencvenes években lett, amikor olyannyira sikerült összehaverkodnia a Massive Attack tagjaival, hogy azoknak végül az összes eddig albumán szerepelt (sőt, a hírek szerint a következőn is fog), majd az évtized végén saját lemezét is a zenekar kiadójánál, a Melankolicnál jelentette meg. Azóta dolgozott már más elektronikus tánczenei alkotóval is vendégként pár szám erejéig, most viszont egy teljes albumot hozott össze közösen egy ebben gondolkodó producerrel.
Ashley Beedle neve a dance világában jártasabbaknak nyilván nem cseng ismeretlenül, a férfi nagyjából húsz éve van benne masszívan a világ modern tánczenéjében. Ő is közelít az ötvenhez, a lemezborítón és egyéb képein kis túlzással mégis úgy néz ki, mint valami suhanc. Nevéhez kultikus dance dolgozatok, dzsesszt az elektronikával vegyítő vállalkozások, bigbeat kalandozások, bátran eklektikus dj-mixek, úgy nagyjából negyven tonna remix és még a jó ég tudja, mi fűződik. Ja, igen, ő a több, távolról sem csak szubkulturális hatású slágert produkáló, széles körben ismert és elismert X-Press 2 house-trió egyik alapítója és sokak szerint zenei agya. Munkásságát áttekintve a kezdetektől fogva rendszeresnek mondhatóak benne a reggae és a dub hatásai, úgyhogy kis túlzással szinte magától adódhatott, hogy a Strut Records 2008-ban megkezdett, érdekes/furcsa kollaborációkat bemutató Inspiration Information című sorozatának második részében ő legyen az, aki az öreg rasta zenei elképzeléseivel közös nevezőre hozza a sajátjait.
Mindez idén márciusra meg is történt, csakhogy a közös nevezőn az érződik, hogy az egyik alkotó mintha jóval több kompromisszumot kötött volna, mint a másik. Konkrétan Beedle, akinek karaktere egész végig annyira a háttérben marad, hogy ha nem szólnak a lemez címében, minden bizonnyal a büdös életben senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ő pakolta a zenét a kingstoni rasta danolása alá. Szó se róla, korrekt iparosmunka, amit végzett, de ennél nem több. A lemez ennek megfelelően még annyira sem lett kísérletező, hogy Beedle mondjuk vaskos, táncparkettre szánt, tökös, mai, modern house alapokat írt volna, vagy mondjuk akármi olyat, amire a legkisebb mértékben is felkaphatjuk a fejünket. Helyette megoldotta a dolgot úgy, hogy olyan zenéket készített, amik tökéletesen fekszenek az öreg rastának, amikben ki is tud teljesedni annak megszokott előadói zsenialitása, és amik egy pillanatra sem késztetik arra a korosodó mestert, hogy megmutassa, mit tudna kezdeni egy, a saját terepétől kissé távolabb eső zenei világgal. Talán túlságosan tiszteli ahhoz Ashley Beedle Horace Andyt, hogy azt mondja: nesze papa, ezt figyeld, itt ez a koszos/sötét/fülledt/frusztrált/vidám/bohókás/akármilyen (sőt, még jobb lenne, ha ezek mind együtt) alap, ilyenre még tuti nem nyomtad, na, erre mit lépsz? Vagy az is lehet, hogy egész egyszerűen csak marha sokat szívtak a stúdióban és mivel ebben a buliban nyilván Andy bírja sokkal jobban a strapát, míg ő alkotott, Beedle csak bambán nézett maga elé. Vagy kiment kajálni.
Ettől függetlenül persze szó sincs arról, hogy ez az album rossz lenne. Ez egy kellemes, barátságos, többször hallgatható, hónapok, vagy akár évek múlva is elővehető reggae-lemez, ami néhol másfelé is kacsint (When The Rain Falls, Seek It, The Light, 2 Way Traffic, Hot Hot Hot), de csak bátortalanul. Horace Andy megkérdőjelezhetetlen autentikussága, több évtizedes rutinja, előadói nagyszerűsége, magával ragadó hangja és kissé sablonos, de mégsem bántóan tipikus rasta szövegei gondoskodnak arról, hogy az alibiző Beedle ellenére az összkép abszolút elfogadható legyen. Persze, ha Andy helyett valami harmadvonalbeli figura énekelne a lemezen, egész más lenne a helyzet. Úgy a brit dance-huszár minden bizonnyal csúnyát égne ezzel a produkcióval, szóval köszönje meg öreg barátjának, hogy nem így van, helyettünk is.
Ja, azt még mindenképpen muszáj megjegyezni, így a végén, hogy a tizenegy számból kettő feldolgozás. Az egyik a Hypocrite Dog, aminek az eredetije a Bob Marley-féle Hypocrites, a másik a mindenki által ismert Stones-féle Angie. Előbbivel semmi gond, utóbbit az akusztikus gitárjátékával ezen a lemezen nem feltétlenül kellett volna erőltetni. Ennek ellenére kisebb vagyont mernék tenni rá, hogy pont ezt fogja hamarosan játszani az MR2 és nagyon fog tetszeni az A38 közönségének is, amikor majd április 9-én ez az alkalmi páros fellép a fővárosban.
