2009.08.16. 14:05 – A Lángolók

Napfényes áhitat

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Sziget 2009 - Negyedik nap

A Sziget negyedik napján nem értettük, mit keres a nagyszínpadon a Subways, a Manic Street Preacherst meg pláne száműztük volna onnan. Viszont az Editors, illetve a Placebo nagyon is odaillett, még ha az előzőnek kijárt volna a sötétség, amit persze az utóbbi meg is kapott. Láttuk még a Turisast, nem kellett volna, a Klaxonst, ez semmilyen volt, illetve a Woven Hand-Muzsikás koprodukcióját, ami felemásra sikerült. Beszámolóink.

A Subways valamiért irreálisan ismert, és népszerű zenekar. Lehet, hogy a sok tévé miatt van, ugyanis a tényleg korrektül sikerült Rock 'n' Roll Queen című dalukat rengeteg helyről erőltették, kezdve a Narancsvidék nevű gazdagsorozattal, át rengeteg reklámon, egészen a Spílerig. A Szigeten pedig adtak egy default college rock koncertet: valóban egyszerű fiatalok ezek, akiknek véletlenül megadatott, hogy körbejárják a világot, és visító csíkospólós lányok ezrei rajongjanak értük. Legalábbis még pár évig, ugyanis a Subways a tökéletesen semmilyen zenekar, sok Pixieszel, de kevés ötlettel. Az a gond, hogy még igazi hibapontot sem tudok felírni, mert visszagondolva sem jut eszembe semmi a Subwaysről, ami indokolttá tenné a velük való túlzott foglalkozást. (fá)

Eztán nagy váltás, mivel érkezett a Sziget egyik titkos favoritja, az Editors. A dark-közeli zenekar fellépését kicsit megölte az időjárás, az épp kitűző napsütésben nem lehet rendesen mélyérzésűnek lenni sajnos. Viszont ettől függetlenül is egy remek koncertnek lehetett tanúja a meglepően alacsony létszámú közönség. Igazi egyszemélyes zenekarról lévén szó, Tom Smith énekes/gitáros/billentyűs vitte a hátán a show-t, voltaképpen hiba nélkül. A faszi kicsit olyan, mint Chris Martin egy kiadós heroinkúra után, kicsit mintha mindig szét lenne esve. Imádnivaló tulajdonsága, hogy nem spanolt a közönséggel, nem tanulta meg, hogy szijásztok, hanem azt tette a zenekarával, amiért odatántorogtam színpad elé: zenél. Ráadásul jól. Az Editors azért fasza, mert azonnal ható slágereket tudnak gyártani, pár daluk kifejezetten felejthetetlen, és mivel sokat játszottak a szeptemberben megjelenő harmadik lemezről is, ezért előre ki tudom jeleni, hogy ez nem fog változni. A britek bemutatták, hogy még szerdán mit kellett volna csinálnia a White Liesnak. Mivel a megszólalás sem hagyott maga után kívánnivalót, csak azért nem ez az idei Sziget legjobb koncertje, mert a meleg tényleg tönkrevágta a kellő átszellemülést. Annak az üzenetnek a miértjét így is megértem, amit az egyik feltartott tábla sugallt Smithnek: "I would be gay for you." (fá)

Rövid átszerelés után a Klaxons már egy tisztes tömeget táncoltatott. Hallottam már róla, hogy a zenekar annyira nem acélos élőben, és ez az állítás sajnos igaz. A négytagúra bővült csapat a legszarabb kiállású zenekarok egyike, amit valaha is láttam, jelen esetben azért nem tudtam eldönteni, hogy ki itt az igazi frontember, mert annyira nem csinált senki semmit. Eljátszották a dalokat tisztesen, a szerencsére kérészéletű nu rave-hullám rajongóinak ennél úgysem kell több. Tehetséges ez a Klaxons, de ezzel az élő produkcióval írhatnak akármilyen fasza dalokat, egyszer ki fog pukkadni a lufi. (fá)

A Woven Hand szereti Magyarországot, és az viszont szereti őt. Ennek mondjuk egy szigetes koncert nem lehet bizonyítéka, mert mint sokszor elmondtuk máshol is, az idei fesztivál nem a magyaroknak készült. A magyar zenekarokkal megszórt színpadok panganak, még egy Quimby-koncerten sincs tömeg. A Woven Hand és a Muzsikás kooperációjára azért többen kíváncsiak voltak itthonról is. Az érdekesnek ígérkező koncert végső soron valóban érdekes volt. Hibának lehet felróni, hogy a két zenekar alig játszott együtt, ez inkább amolyan válaszolgatás volt, holott az utolsó Woven Hand-lemezen is van olyan szám, amit meg lehetett volna csavarni egy ilyen koncerten, vagy fordítva, a magyar népzenében is vannak olyan kesergők, amiket tovább nyomaszthatott volna az amerikai zenekar. Így aztán az élmény felemás. Jómagam a Woven Hand dalaira borzongtam meg, továbbra is elképesztő, amit csinálnak, hogy van három ember a színpadon, alattuk csak effektek, viszont olyan átható, mindent tudó a zenéjük, hogy attól az ember hátán futkos a hideg. A Muzsikás ezzel szemben mosolyog, pattog, lendületben van, de mindkét társaság olyan örömmel zenélt, és hallgatta a másikat, hogy nincs szívem lehúzni ezt a műsort. A zárásban azért szépen egymásra találtak, így aztán a legkevésbé sem hagytak rossz szájízt, de én még mindig felcsigázva várom, hogy ebből a kettősből valami még nagyobb is kialakuljon. (-dj-)

És akkor a tragédia: én a Manic Street Preachersről egészen a tegnapi napig azt hittem, hogy egy viszonylag vállalható banda. De nem. És itt már rég nem a koncertrõl van szó. Az a dalpark, amivel ez a zenekar dolgozik, bármilyen performanszt kaphatott volna, mivel hangról hangra gagyi. A tökös kommunista lázadókat zeneileg alig különbözteti meg valami a mi Hooligansünktől, de legvadabb pillanataikban is csak a Nickelbackig durvulnak. Mint kiderült, mások hamarabb tudtak erről, ezért a Sziget idei legnagyobb buktája lett a dolog, én nem is emlékszem olyanra, hogy az egyik főattrakciónak kikiáltott név fellépése alatt simán előre tudok sétálni, a maréknyi Manic fanatikus rajongótábor úgy 7-8 sort tudott megtölteni. Igaz, ott eléggé produkálták magukat, mivel az egyik giccses romantikus dalnál már emelkedtek is azok az öngyújtók, hozva a szép '90-es évek hangulatát. A Sziget mélypontját éltem meg, és jó lenne, ha valaki őszinte magyarázatot adna rá, hogy mégis miért számít ez ekkora kultzenekarnak a zenemédia szerint? (fá)

A Placebo ezzel szemben helyrevágta a világ rendjét. Idén még júniusban láttam őket, és amit arról a buliról elmondtam, itt is megismétlem: a zenekar összeszedte magát, végre van kedvük zenélni, az új lemez dalai közül több is a koncert csúcspontjai közé tartozik. Brian Molkón semmi nem látszott a pár nappal ezelõtti összeeséséből, tisztán énekelt, ha kell, stadionrockosan, ha kell, meghitten. A szép számúra duzzadt, komoly részben jó nőt tartalmazó közönség a tenyeréből evett, de itt most megérdemelt rajongásról van szó. Az igazi látványosság azonban most is az új dobos, Steve Forrest, akit első ránézésre még mindig szívlapáttal csapkodnék meg, cserébe viszont letaglózóan látványosan dobol, akár a zenekar nélkül is le tudná kötni a figyelmemet ez a mozgáskultúra. Maga a műsor egy végletekig begyakorolt előadás, mivel a majdnem két hónap alatt semmi sem változott, még a vizuál is ugyanúgy működött. De hát ami jó, azon minek alakítgassunk? (fá)

Soha sem gondoltam magamról, hogy mindent tudok a zenéről, és hogy az életben többet engem már semmi sem lephet meg, de ilyen döbbenetet, mint amikor a Turisas koncertjén álltam, talán szökőévente egyszer érzek. Csak szóbeszédek útján halottam arról, hogy vannak olyan zenekarok, akik a mulatós zenét (igen, a 3+2-szint) a metállal keverik, soha nem mertem meghallgatni, sőt, maga a feltételezés is elkeserített, hiszen hova mehetünk még lejjebb. És ennél tényleg nincs is lejjebb, legalábbis merem remélni. Amikor vikingnek öltözött emberek tangóharmonikával ugrabugrálnak lovaglóütemekre, azt hogyan lehet túlszárnyalni? Nyilván a szórakoztatás a cél, de ez a produkció még csak nem is jó, nem jók a dallamok (a Rasputin kivételével, persze), rossz a zenekar. Soha többet nem akarok Turisas koncertre menni. (-dj-)


placebo klaxons editors koncertbeszámoló sziget 2009 wovenhand turisas



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.