Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kicsit megkésve, de elkészült a Quimby legutóbbi slágerének, az Ajjajjajnak a klipje, aminek a premierjét most minden Lángoló Gitárok-olvasó élvezheti. Szokásunkhoz híven mindezt megspékeljük egy terjedelmes interjúval, ami Kiss Tiborral, a zenekar énekes-gitárosával készült.
Egy olyan dalra készült most klip, ami tulajdonképpen már kifutott, az arra hajlandó rádió leadta, a net tele volt vele. Miért csak most van premier?
Senkire nem akarom rákenni, de valóban elkéstünk vele. Nem profi stábbal készíttettük, akiknek nem is ez az irányvonaluk. Mivel egyedül dolgoztak, így elég nagy falat volt nekik, pl. szerezni állatokat, díszletet, mindent ők intéztek. Nekik nem voltak bejáratott kapcsolataik stb. Valahogy minden olyan lassan ment, de persze rengeteg mást is csináltunk mellette, egyszerre három klip készült el.
Három?!
Azt találtuk ki, hogy csinálunk low-budget videókat, mivel most már alig játszanak klipeket bárhol is, viszont nagyon izgalmas dolog youtube-ra, meg hasonló helyekre feltölteni az ilyen filmeket. Azt találtuk ki, hogy ügyes emberekkel készítünk egyszerű, szerethető dolgokat. Az egyik a Nice Day-re már fent is van a videomegosztókon, ebben Dodi a főszereplő, a trombitásunk. Aztán lesz egy animációs klip, amit a filmművészetisekkel csináltunk, és az I've Got A Girlre készült, ebben a plakátpöcsök fellázadnak, és leszállnak a plakátokról.
Az Ajjajaj klipben a cirkuszi világ jelenik meg. Te szereted a cirkuszt?
Gyerekkoromban nem szerettem, sőt inkább taszított ez a bohóc dolog. Én ezt a világot leginkább Fellini révén láttam, és az őrá jellemző figurák meg is jelennek a klipben. Olyan alakok ők, akik egyébként is feltűnnek az embereknek, egy törpe, egy transzvesztita, egy furcsa állat. Ők az életnek kicsit a perifériáján vannak. Valamiért a dalról nekünk ez ugrott be, egy kicsit vurstli, egy kicsit cirkusz, vagy vándorcigány hangulat.
Az baj, hogy ha magáról a dalról nekem Zorán ugrott be?
Ja, befogott orral énekeltem? (nevet)
Lehet, hogy a balladai hangulat miatt.
Persze, ezt én is hallottam már, viszont ne sértődj meg, de ez meglehetősen szűklátókörűségre utal. (nevet) Ha valamire hasonlít, az inkább egy Leonard Cohen szám, de arra is csak azért, mert benne van, hogy Ajjajaj. Persze a Zorán-dalban is (ezt énekelve): „Ajjajaj, volt egy tánc, volt egy tánc”, de Cohen ezt énekelte: „Ajjajaj, take this waltz”. Mindkettő ballada, ahogy a mi számunk is, meg kicsit westernes hangulatúnak is lehet mondani, mint amikor karácsony van a westernfilmekben. Az embereknek a magyar kultúrkörből inkább Zorán ugrik be róla. A beszívott információk alapján ezt dobta ki a kereső. (nevet)
Az utolsó lemezetek minialbum. Miért az?
Inkább közepes lemeznek nevezném. Amikor az új dalokat terveztük, azt vettük észre, hogy nem fog menni, hogy ha negyven-ötven számon dolgozunk, mert mire befejeztük az utolsót, elfelejtettük az elsőt. Kitűztük, hogy kevesebb dalra koncentráljunk, és működött is. Aztán jött az, hogy mi lenne, ha három-négy dalt vennénk fel, és azt oda is adnánk az embereknek. Ez volt az impressziónk. A lemezbiznisz még az elején ráfeküdt a negyven-negyvenöt perces lemezhosszra, ami a vinyl keretei miatt volt adott. A dolog megmaradt a CD-korszakban is, gondolom mert senki nem igényelte, hogy sokkal hosszabb legyen egy album. Most már ez is eltűnt. A srácok most már egy-egy dalt hallgatnak. Arra gondoltunk mi is, hogy ha nincs egy adott koncepció, akkor a keretből ki lehetne lépni, egyszerűen azért mert jobb így dolgozni. Aztán ha megnézel egy lemezt, többnyire azt látod, hogy van három jó dal, és kész. Vannak kivételek, de kevés. Mi végül öt számot vettünk fel, nem hármat. Nem is akartuk kiadni őket, csak letölthetővé tenni, de ennek van egy másik része is, hiszen valahol fel kellett venni, valakik ezen dolgoznak, hangmérnök például, akiknek van költsége. Valahogy tehát ki kellett hozni nullára, így kiadtuk a dalokat. Sok egyezkedés volt, hiszen a kiadó úgy tudta alacsonyan tartani az árat, ha a kiskereskedő, és a nagykereskedő között nincs akkora árkülönbség. Nálunk ezerötért, a boltokban ezernyolcért lehet kapni.
Lesz folytatás?
Igen, most jön ki majd egy hasonló lemez, ami megint amolyan hibrid. Ezen öt régi szám lesz. Ma már másképpen játsszuk őket, mint ahogy korábban felvettük, sokszor felismerhetetlenségig átalakítottuk őket. Mi rendszeresen feldolgozzuk saját magunkat. Belső igény is volt, de a közönség is kérdezte, hogy ezeket felvesszük-e újra. Mi megtettük, de hozzácsaptunk három teljesen újat, illetve egy DVD-t. Persze most megint megy az egyezkedés, hogy hogyan hozzuk ki olcsóra. Ne legyünk drágák, de a kiadó se bukjon rajta, hiszen egy DVD költsége még több. Van egy olyan rész, amit elképzel a „mívész”, de azt baromi nehéz úgy megvalósítani, hogy mindenkinek megérje. Gondolkodtunk, hogy milyen jó lenne, ha létezne ma is mecenatúra, vagy inkább szponzoráció, amivel nem terhelnénk a hallgatót, de jelenleg még nem létezik. Nyilván sokan letöltik, de az se baj, csak fusson ki nullára az egész.
A régi dalokat újraénekelni mennyire furcsa neked?
Amolyan Sztanyiszlavszkij módszerrel át kell újra élni a dalokat. Teljesen mindegy, hogy mikori egy dal, mindig az adott helyzetben születik meg, mondjuk egy koncerten. Teljesen mindegy, hogy milyen volt, az adott pillanatban dől el, hogy milyen lesz. A zene az egy érdekes dolog, mert kiengedi magát a levegőbe, aztán el is tűnik. A hangrögzítés inkább hazardírozás, hiszen az csak egy képet rögzít. Hiába rögzítünk egy szerelmet, egy képen, nekünk a szerelmet újra és újra át kell élni. Nem olyan, hogy pecsét, megvolt, menjünk tovább. Inkább az a necces, ha szar a szöveg, vagy a dalban valami. Azokat a dalokat, vagy nem játsszuk, vagy pihentetjük.
Csináltál már olyat, hogy átírtad később a szövegedet?
Saját magamét nem, csak a másét. (nevet) Nekem, ami nem jó, az inkább úgy nem jó, hogy egészében, nem részleteiben. Visszatérve, azzal nincs gond, ha régi számot újra kell játszani. Nem tudom, hogy a Bordély Boogie-t fogjuk-e még játszani hetvenévesen, amikor kacsákat kell vinni magunkkal.
Fogtok még hetvenévesen játszani?
Nem tudom, de ezzel a reménnyel nézünk a jövőbe. (mosolyog) Én nagyon szeretnék.
Pedig hallani olyan kritikát is, hogy a Quimby mostanában rutinkoncerteket ad.
Ennek van egy pozitív aspektusa, meg egy negatív. A negatív az, amikor a rutin kiöli belőle a lelket, az érzelmet. Az a rutin, amire felépítünk egy támaszt, amikor nem kell gondolkodni a hangokon, az kurva jó, mert tudsz a játékra figyelni. Amíg nincs meg egyfajta rutin, addig nem tudod szabadon kezelni az eszközöket. Rutin kell a muzikalitáshoz. Ahogy mondtam a dalokkal kapcsolatban, mi nem tudjuk, hogy milyen lesz egy adott koncert, ezért előtte van is egy kis szorongás, hogy bármi történhet. Dodi szokta mondani, és ez nagyon jó: „Sohasem tudhatjuk, hogy mikor megyünk fel utoljára a színpadra.” Bármi történhet, annak ellenére, hogy már sok mindent megéltünk. Nincs rajtunk az a kényszer, hogy ezt most elgurítottuk, és gurítsuk tovább. Ha jól sikerül egy koncert, akkor boldog vagyok, ha nem, az igenis elszomorít. Igyekszünk úgy egyensúlyozni, hogy ne játszunk olyan sokat, mint amit játszhatnánk.
Még ennél is többet tudnátok?
Kétszer ennyit. Sokat hívnak minket, de például a fesztiválok felét vállaltuk csak. Vannak a jól működő zenekarok között olyanok, akik száz koncertet is játszanak egy évben, mi maradtunk az ötvennél. Ki lehet egyensúlyozni, hogy néha sok, néha kevés.
A Quimby most mintha sikere csúcspontján lenne.
Sokszor hittük már ezt. Az is lehet, hogy már túl vagyunk a csúcsponton, és most csak a lendület visz minket. (nevet) Mi azt mondtuk, hogy ha fele ennyien lesznek, akkor is fogunk muzsikálni. Ha a népszerűséget nézzük, és nem a belső sikert, akkor biztos, hogy volt pozitív változás. Szerencsére ezek velünk folyamatosan történtek, semmi sem volt hírtelen, voltak lépcsőfokok. Kreatívak akartunk lenni, bevittük a zenekart teátrumba, magunkat akartuk inspirálni. Egyikünk sem papíron zenész, hogy márpedig ezt kell csinálni. Örömünket leljük benne. Észrevesszük, hogy a fesztiválokon már minket is kezdenek azok közé venni, hogy „Tankcsapda, Kispál”, és most már Quimby. Egyrészt nem vagyunk mindenhol, másrészt mi is kérjük a szervezőket, hogy találjanak már ki valamit. Mi nem szállunk el ettől. Mindenféle hülye dolgot találunk ki, amivel ezt az egészet specializálhatjuk. Szeretnénk maradni egy kísérletező, underground zenekarnak. Az undergroundot szélesítjük, ami minden underground zenekarnak jó. És mellesleg, azon meg kurvára csodálkozunk, hogy ilyen népszerű a zenekar. Egymástól kérdezzük, hogy nem tudjátok, hogy ez mér’ van. Teljesen szélsőségesek vagyunk, van minden a csilingelő giccstől kezdve az okádásig. Lehet, hogy a sok munka, és a sok belefektetett energia, illetve az odatett koncertek miatt van.
Észrevettétek, hogy közönségetek szélesebb lett? Például az én ötvenes korosztályba tartozó édesanyám is megkedvelt titeket.
Ez a Kilégzés óta van, azóta kezdtek el az ötvenesek, hatvanasok jönni a koncertjeinkre. Észrevettük mi is, és örülünk is neki, annak is örülök, hogy az anyukád szereti a zenénket. Nem szeretnénk a tinik zenekara lenni. Nekünk volt a legöregebb, és a legfiatalabb közönségünk is. A legidősebb a nagymamám volt nyolcvan évesen, aki az első sorba verekedte magát, a legfiatalabb meg az unokaöcsém volt egyhetesen.
Mi az, amivel ki akartok lépni a keretek közül a közeljövőben?
Nem azt csináljuk, hogy fellapozzuk a könyvet, hogy mit nem csináltak még. Régen csináltam, hogy van ez a hang, de inkább tegyük egy fél hanggal odébb, de ma már nem teszem. Most ugye lesz ez a kiadványunk, aztán tavasszal egy teátrum turné. Két felvonásban fogjuk csinálni, és nagyon extrém lesz. Színházakban lépünk fel, dramaturgiailag felépített műsorunk lesz, lesznek monológok, teátrális elemek, stand-up comedy, vizuális dolgok. Szokott lenni máskor is hasonló, hogy Dodi játssza az istent, én az ördögöt, nem tudom miért (nevet), a Livius meg narrátor. A dalok is másként szólalnak meg. Egy rockkoncerten feldőlhet Livius kongája, meg sem hallja a közönség, itt pedig egy kulcscsomó leejtése is hallatszik. Nagyon élvezzük ezeket a műsorokat. Lehet, hogy szívesebben öregednénk meg egy ilyen műfajban, ami experimentális, mint egy Sziget Nagyszínpadon.