2009.11.25. 16:30 – A Lángolók

Borotva kidobva

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Clutch, Kylesa, Kamchatka @ Bécs, Arena, 2009.11.23.

Nagy valószínűséggel egy ilyen összeállítású koncert Budapesten vonzott volna vagy 200 embert, még úgy is, ha a bécsi Arénába is volt vagy száz magyar rajongó a kb. 700 bulizó között. Többen is voltak, akik kifejezetten az egyik, vagy a másik előzenekarra jöttek át (még Bulgáriából is képesek voltak ide elutazni), de persze a legtöbben a Clutch-ra voltak kíváncsiak. Róluk az ország legnagyobb Clutch-rajongója mondja el itt a Lángolón milyenek voltak, de azért a többit sem felejtjük el.

A svéd Kamchatkát itthon ismerik vagy tízen. Abból kb. négy ott is volt a koncerten, ami tartott vagy fél óráig, de amilyen rövid volt, annál jobb. A zenekart szépen leírja az utolsóként játszott Allman Brothers-dal, a Whipping Post, amit a hetvenes évek elején írt az akkor még hamisítatlan hippizenét játszó csapat (később a country felé fordultak). A számot magát egyébként két dobbal adták elő, ahogy az eredetiben is van, a plusz ütős pedig Jean-Paul Gaster volt a Clutch-ból, aki mellesleg együtt játszik a King Hobo projektben Thomas „Juneor” Anderssonnal, aki a Kamchatka gitáros-énekese. Szóval a trió hippis, jammelős bluesos rockot játszik. Most jelent meg a harmadik lemezük nemrég, így evidens volt, hogy azt erőltették (a legjobb a szólóval és egy mindent vivő refrénnel megáldott Confessions volt innen) az akkor még elég gyér létszámú közönségnek, akik viszont lekendezve fogadták a svédek zenéjét, úgyhogy pár embert biztos maguk mellé állítottak ezen az estén is. Talán legközelebb már önállóan is megtöltenék az Aréna valamelyik kisebbik termét, főleg ha azt a tíz magyar rajongót is beleszámoljuk.
(Szöveg: dg; pontszám: 4,5/5)

A Kylesára már jóval többen voltak kíváncsiak, mondjuk a zenéjük is éppen divatos, már ha ezt a sludge-os, metálos, stoneres, kiabálós, pszichedelikus mixet annak lehet tekinteni. Itt alapból két dobos üt, aminek eddig még egy zenekarnál sem láttam értelmét, náluk sem. A törzsi hangulatot kétségtelenül növeli, de másra nem igazán jó. Főleg, hogy még kontrasztos is volt a két zenész, mivel az egyik minden teátrálisságot nélkülözve, de pontosan dobolt, a másik meg, hogy Pándi Balázs hazai rockdobost idézzem, valamelyik fesztivál nagyszínpadára képzelte magát, annyira kalimpált. Zenéjükhöz támpont lehet a Baroness, vagy a Mastodon, ugyanazt a sűrűszövésű metált játsszák és ugyanúgy lebegnek is. Ők is lemezbemutatóztak, úgyhogy elég erősen előtérbe tolták a Static Tensions albumot, szinte csak arra építették fel az egész koncertet, ami amúgy nem volt rossz, de a Kamchatka könnyedebb hippiskedése után kicsit túl súlyosnak bizonyult.
(Szöveg: dg; ponstzám: 3,5/5)

Némi időhúzás után a Clutch tagjai komótosan kisétáltak a színpadra, és belecsaptak a Strange Cousins From The West című új lemez egyik legjobb számába, a Minotaurba. Az első hangtól kezdve nagyon hangosan és tisztán szóltak, főleg az Ampeg ládából borultak ki olyan basszusok, hogy. Talán kicsit sok is volt, néha a gitár rovására ment, de lehet, hogy csak nekem. Aztán rögtön másodiknak Struck Down, meg még sok-sok új szám, ami sajnos kissé vissza is vett a lelkesedésből. Az ember csak várta a nagyobb slágereket, de azok csak nem akartak jönni. Oké, oké, volt Texan Book Of The Dead, Pure Rock Fury, meg Mob Goes Wild, Cypress Groove, Profits Of Doom, de akkor is, kevés, kevés. A Robot Hive-ról miért pont a Gravel Road-ot kellett előszedni? Mert kilépett a billentyűs? Értem én, hogy ez a turné az új lemezről szól, de nem csak én hiányoltam a klasszikusokat. A koncertet érdekes módon az Abraham Lincoln vitte el, (szintén új lemez), ami otthon hallgatva egyáltalán nem jött át, élőben viszont valami egészen elementáris erejű doomrock volt, Fallon himnikus, rendkívül fájdalmas énekével. Leírhatatlan, na.

Viszont Neil Fallonról nem nagyon lehet mit írni, (az a szakáll!!!). Ez a zömök, leheletnyit gnóm fazon egy ikon, egyetlen rossz hangja, hibája nem volt, akkorákat énekelt, hogy komolyan könnyek szöktek a szemembe. Szinte nem beszélt semmit, egy-egy odavetett thank you, de ennyi. Tőle nem is kellett több, már a puszta jelenlétével eladta, végigélte az összes dalt, a világ egyik legjobb frontembere, simán. A másik pedig Jean Paul Gaster. Kérem, az az ember, amit itt összedobolt, az felháborító, elképesztő, vérlázító! Olyan lazán, ötletesen, de mégis erővel ütött, hogy már csak ezért megérte kimenni. Azok a kis felugrások a dobszékből, mondom, már ezért bármennyi pénzt kifizettem volna. A többiek, Tim Sult gitáros, meg a teljesen arctalan, kezdő fizikatanárnak tűnő basszusgitáros teljesen beborulva, egykedvűen tolták végig a szettet, de ez így volt ok, tőlük nincs is szükség nagy színpadi akcióra.

Szeretném azt írni, hogy hibátlan volt, de nem. Egy Clutch-szintű zenekar (még) nem engedheti meg magának, hogy az amúgy is szűk műsoridőből kispórolja a legnagyobb dalait. Egyszerűen hiányzott kurva sok minden, és ettől nem tudok eltekinteni. De valahogy még így is áradt az egészből egy jó értelemben vett kettőség, kontrolláltság, fegyelem, de közben érzék, érzés, és ez kárpótolt mindenért. Akárhogy is, ez itt (még mindig) a világ egyik legjobb zenekara, ijesztően jó formában. Legközelebb viszont tessék jobban odafigyelni az úgynevezett rajongókra, igen?
(Szöveg: Karel; pontszám 4,5/5)

(A képek a zenekarok Myspace-oldalairól származnak)


rock metál doom koncertbeszámoló stoner clutch kamchatka kylesa



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.