Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Omar Rodriguez Lopez végre kiadott egy végig élvezhető szólólemezt. A Bravery annyira jellegtelen, hogy jobban már nem is lehetne. A Pain Of Salvation lerántja az embert. A Mumford and Sons-szal könnyen túladagolja magát az ember. A kanadai Rush kijött egy teljesen értelmetlen válogatással. Ömlesztett kritikák.
Omar Rodriguez Lopez - Solar Gambling
(Rodriguez Lopez Productions)
Alany: Ha csak a saját produkciókat számoljuk, akkor Omar Rodriguez Lopez 2009-ben hét lemezt adott ki. A Mars Volta gitárosának ez volt az eddigi legtermékenyebb éve, és a mindig nagyszabású terveit ismerve, jövőre is valami ilyesmivel számolhatunk, plusz még a filmezésbe is belevág, csak hogy ne unatkozzon. A Solar Gambling az idei utolsó lemeze, fizikai formában csak december 28-án jelenik meg, akkor is csupán 1500 darab bakelitet adnak ki belőle, CD pedig nem is lesz. Digitálisan viszont már most le lehet tölteni, minimum 7 dollárt kell fizetni érte, de aki akar, többet is adhat.
Pro: Bátran kijelenthetjük, hogy ez az album a legemészthetőbb Rodriguez Lopez-produktum eddig, már ha a Mars Volta- és At The Drive-In-lemezeket nem számoljuk. A mexikói Ximena Sariñana Rivera énekel rajta végig spanyolul, aki már a szeptemberben megjelent Los Sueños de un Hígado című Lopez-koncertlemezen és az ezzel együtt kiadott Xenophanesen is szerepelt. A bársonyos, picit kislányos, néhol elcsukló női ének, keverve a gitárosra jellemző, túlvezérelt, hol punkosan gyors, hol zongorázósan nyugodt pszichedelikus témákkal, elektromos zajokkal, ad az egész anyagnak egyfajta furcsa, merengő hangulatot. Ximena Sariñana amúgy 2008-ban Mediocre címmel kiadott egy saját lemezt, amivel elég nagy sikereket ért el nem csak hazájában, hanem külföldön is, még Grammyre is jelölték, és mellesleg aktív színész is a hölgy.
Kontra: Néha még mindig sok a káoszba torkolló hangszernyekeregtetés, de itt már teljesen élvezhető mértékben keverednek a zajok a fülbemászó dallamokkal, bár ez lehet inkább Ximena Sariñanának köszönhető, nem Rodriguez Lopeznek.
(Szöveg: dg; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
The Bravery – Stir the Blood
(Island)
Alany: Bevallom, a Braverynek az első lemezéről szép emlékeim vannak, viszont egészen pár héttel ezelőttig meg voltam róla győződve, hogy az az egyetlen kiadványuk, egy kellemes, akkori trendeknek megfelelő New Order-utánérzés. Erre mit ad isten, kiderült, hogy a Stir the Blood már a harmadik nekifutás, és mint kiderült, a másodikhoz is volt szerencsém, csak finoman szólva sem hagyott mély nyomot bennem. A Bravery nem futott be, pedig anno a Killers-szel kialakult köztük egy kellőképpen idegesítő rivalizálás, aminek a győztesét kapásból tudja már mindenki. Aki mégsem, annak annyit elárulok, hogy nem a Bravery az.
Pro: Csak 35 perces, és a Slow Poison szintijei egész jók. Esküszöm, csak ennyi.
Kontra: Minden más. Kezdve a tompa, és túlzsúfolt hangzástól, folytatva a normális dalok hiányával, elérve Sam Endicott hangjáig, ami olyan, mintha Robert Smith-re egyszer csak irdatlan székrekedés jönne rá, és már hetek óta képtelen lett volna egy tisztességes kábelt fektetni. Érezni, hogy most már nagyon nagy slágereket akartak írni, eleget téve végre a nagykiadó elvárásainak, de egyszerűen egy másodperc sem képes megmaradni az egészből. A Hatefuck (MEKKORA RAKENROL CÍM) azonban még ebben a közegben is képes meglepetést okozni: szerencsére nem túl hosszú ideig, de igazi heavy metalos gitárnyígatás is szerepet kap benne, amiért az eddig kiérdemelt nem kevés tasli száma nem csak nő, hanem hatványozódik.
(Szöveg: fá; pontszám: 1/5)
Pain of Salvation – Linoleum
(InsideOut)
Alany: Svéd progresszív zenekar, és csak azért nem kerül ide a metál szó, mert csak régebben volt az, most már minden van a zenében, és egyáltalán nincs hangsúly az izmos gitáron. A zenekarban van némi kavarodás, a fő dalszerző, Daniel Gildenlöw természetesen ugyanaz, de a többiek cserélődnek, variálódnak, talán az átmeneti időszakot hívatott átkötni ez az EP.
Pro: A Pain of Salvation név mindig garancia volt egyfajta technikai, és érzelmi minőségre. Minden daluk tökéletesen van összerakva, és ez a technika nem öli ki az emóciót a zenéből. Így van ez most is, csak Gildenlöw és társai elképzelhető, hogy a hetvenes évekbe utaztak vissza egy kis ihletforrásért. Az ilyen fura váltások mindig imponálnak a progresszivitás híveinek, és a zenekar el is tudja játszani, amit kell, ráadásul jók a dallamok. De.
Kontra: Az öt (bónusszal hat) szám egy kaptafára készült, lassú, elmélkedős, emiatt kissé le is rántja az embert. A stílusváltás, bár a zenében nem hatalmas, érzelmileg mégis megint egy új dimenzió, ami talán a karcosabb, szárazabb hangzásból ered. (Nem lenne csoda, ha a rögzítés házi körülmények között történt volna, annyira „szoba” hangzása van, de nem rossz.) Minden negatívum viszonylagos, a váltás olyannyira szimpatikus, hogy kis türelemmel, minden befogadható. Vajon mi lesz a nagylemezen?
(Szöveg: dj; pontszám: 4/5)
Mumford and Sons – Sigh No More
(Island)
Alany: A Mumford and Sons egy elsőlemezes zenekar Londonból, akik már most szép sikereket könyvelhetnek el: a stílus kikristályosodása után mind a hazájuk kislemez, mind az album eladási listáin is szépen szerepelnek. A stílus leginkább folk, ebben előkerülnek country hatások is, de mindezt jellegzetesen britesen produkálják.
Pro: Olybá tűnik, hogy a szigetország lassan rájön, hogy a tengerentúli ex gyarmatuk hamar lekörözi őket, ha nem találnak ki valamit. A Mumford and Sons sikere pedig fényes bizonyítéka, hogy ismét sikerült, mivel a Sight No More nyugodt szívvel odatehető az amerikai új vonalasfolk-alapok mellé, úgy, hogy mégsem lesz valami ócska Dodos, vagy Okkervil River-kopi. a végeredmény. A szintén idén debütált (és szintén remek) Broken Recordshoz hasonlít némiképp: 12 könnyfakasztó kocsmadal, amiktől bármely jóérzésű embernek keserédes vigyor keletkezik az arcán. A klipes dalok (Winter Winds, Little Lion Man) kiválasztása is ügyes, tényleg a Sigh No More-ról legtöbbet elmondó szerzemények. Év végi lista-esélyes.
Kontra: Sok társához hasonlóan a Mumford and Sons annyira hallgattatja magát már első ismerkedéskor is, hogy könnyűvé válik a túladagolás, és annyira nem mély, hogy többször is bele lehessen szeretni. Bár ki tudja?
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Rush – Working Man
(Warner)
Alany: A Rush egy kanadai progresszív rockzenekar, akik 1968-ban alakultak, első lemezüket 1974-ben jelentették meg és innentől kezdve változatlan (trió) felállásban játszanak. Töretlenül adják ki lemezeiket, igazából még azt sem lehetett észrevenni, mikor Neil Peart dobos-szövegírónak rövid időn belül meghalt a lánya és a felesége is, csupán a sajnálatos eseményeket követő Vapor Trails album hangulata lett rendkívül sötét hangulatú. Mára már minden rendben a csapat körül, a 2007-ben megjelent Snakes & Arrows is sikeres lett, az utána következő turnéval egyetemben. A Working Man (ez az egyik slágerük címe is) egy válogatás, ami a legutolsó három koncertlemez dalaiból szelektál.
Pro: Van rajta egy kiadatlan dal az R30-as turnéról, a One Little Victory, ami stúdióverzióban a Vapor Trails-szen található, ezt az élő verziót viszont még nem lehetett hallani. Mellesleg aki túl tudja tenni magát Geddy Lee rendkívül feminin, sikongatós hangján, az hatalmas zenélést találhat a lemezen, és magától a progresszív jelzőtől sem kell megijedni, mivel a Rush mára már leszokott a hangszeres villogásról és csak a dalokra koncentrál.
Kontra: Ennek a kiadványnak abszolút semmi értelme. Nem csak, hogy válogatás, de még koncertfelvételeket is tartalmaz. Már maguk az élő kiadványok is egyfajta válogatások, így ez a válogatásokról válogat. Maga a zene kiváló, de a kiadvány semmit nem ér.
(Szöveg: dg; pontszám: 1/5)
