2010.04.11. 10:27 – sixx

Az ember, aki dugja a gitárját

Slash – Slash 
(Roadrunner)

Saul Hudson, azaz Slash, a Guns 'n Roses egykori tagja korunk egyik legkiemelkedőbb gitárosa, ízes játéka és bluesos szólói szinte azonnal felismerhetők egy-két taktus alatt, és pont ez benne a jó. A csávó nem változik, ugyanazt a mocskos rakenrollt és bluest nyomja, amit az Appetite for Destruction vagy a Use Your Illusion legjobb pillanataiban tette (Don't Damn Me szólója, helló), mindegy, hogy éppen a Snakepit nevű saját zenekarával vagy a Velvet Revolver nevű szupergrouppal teszi, vagy teszem azt szólóban, mint most, a Slash című albumon.

Egy dolgot azonban nem tud a jó Saul, mégpedig énekelni, a GnR fénykorában sem nagyon vokálozott, mert minek elrontani a nótákat. A szólóalbumára így vendégénekeseket hívott, olyan arcokat, mint Ozzy, Lemmy, Iggy Pop, Kid Rock, Fergie, Ian Astbury, Myles Kennedy, Andrew Stockdale, Adam Levine vagy Chris Cornell, a nótákat pedig közösen velük írta meg, a hangjukra, stílusukra szabta, közben mégis megtartva azokat a stílusjegyeket, melyekről azonnal megismerjük és amikért szeretjük.

Jó hosszú album lett az idén 45 éves Slash első szólólemeze, a sima verzió 60 perc, ehhez jönnek még hozzá a régióktól függően az iTunes-ról letölthető bónusznóták, általában 2-2 (ezek közül a Sahara és a Baby Can't Drive jobban (a Pussycat Dolls egyik énekesnője kurva jól nyomja benne), a Paradise City remake meg kevésbé sikerült). Amikor először hallgattam az anyagot, az jutott eszembe, hogy nem divat már ilyen hosszú albumokkal jelentkezni, 40-45 percnél több zenét nem szokás már a korongokra pakolni, márpedig 5000 forintért (faszom a magyar árképzésbe mellesleg, Slash oldaláról 12 dollárért, 2400 forintért lehet megrendelni a cuccot) jólesik ennyi zenét kapni, még akkor is, ha így óhatatlanul felkerül a végső verzióra olyan nóta is, amit második hallgatásra már átugrik az ember.

Az album erősen kezdődik, Astbury jellegzetes hangja mellett egy tipikus Slash-es riff vezeti fel a Ghost című nótát, aztán jön Ozzy bátyánk egy konkrétan az ő hangjára írt, dallamos, középtempós cuccal, a harmadik számban pedig az is kiderül hogy Fergie-nek kurvajó rocktorka van, ott kéne hagynia a Black Eyed Peas nevű bohóckodást. Nekem már elsőre nagyon bejött a negyedik, Back from Cali című szerzemény, fasza rockhimnusz a Paradise City vonalán, és ebben hallható először Myles Kennedy, aki a turnén az összes nótát fogja majd énekelni (nem ragozom miért csak így lehet megoldani a dolgot).

Kiemelkedően jó nóta még a Doctor Alibi a jó öreg Lemmy tolmácsolásában, gyors, tempós darab, és bejött a Watch This című instrumentális szerzemény is, amin a régi harcostárs Duff és a Foo Fighteres Dave Grohl működött közre. Vannak a lemeznek gyengébb pillanatai is, a By the Sword (a Wolfmotheres Andrew Stockdale énekel rajta) nekem rém unalmas, és Kid Rock sem most fogja megszerettetni magát velem, az tuti. A zárószerzeményként betolt Iggy Pop-nóta viszont kiválóan zárja a lemezt, és összességében jó szájízt hagy maga után.

Jól tette Slash, hogy kiírta magából az évek során felhalmozott ötleteket, minden számról süt, hogy imád gitározni, a szólói pedig már évek óta olyanok, mint egy mocskos blueszenészé, aki dugja a gitárját.

 

Szerintünk: (4,5/5)
Szerintetek: (4,4/5)

lemezkritika rock slash



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.