2010.04.30. 10:00 – Sz.A.

Amerikai kelták Londonban - London Calling #2

Dropkick Murphys @ Brixton Academy, London 2010. április 18.

A Brixton Academy impozáns csarnoka a hetvenes évek elejéig moziként, kisebb nagyobb szüneteket követően ’81-től pedig koncertteremként működik. A lejtős padlójú nézőtéren elszórva több helyen is korlátok állnak, melyek mögül az ember a színpadtól akár öt-hat méterre is úgy tudja élvezni a koncertet, hogy közben nem kell az életéért küzdenie. A színpad körül és a terem falain díszlet, amely azt az érzést kelti, hogy az ember valójában egy épület belső udvarán áll, a színpad maga pedig egy hatalmas átjáró. Az épület ablakai, amelyek valójában oldalpáholyok, az erkéllyel együtt ma este le vannak zárva. A színpad két oldalán görög stílusú, életnagyságú szobrok tekintenek le a nézőkre, míg a sört és a cidert a terem hátuljában csapolják.

Az angol, skat játszó Spunge kezd olyan hangerővel, hogy többször fizikai fájdalmat érzek a fülemben, és ettől komolyan elgondolkodom, az eddig általam nevetségesnek tartott „füldugóban koncertre járás” szokásának felvételén. A hangerőn kívül mást azonban nem nyújt a produkció, sőt pár szám után kifejezetten idegesíteni kezd a Blink 182-ra hajazó ének. A koncertjük legizgalmasabb momentuma, mikor a hatalmas terem közepén mintegy száz főből álló circle pit alakul ki.

Az őket követő Face To Face ugyan meggyőzőbb, de az eredetiséget nélkülöző, dél kaliforniai punkok is untatni kezdenek pár szám után. Ekkor azonban közvetlen mellettem masszív pogó kezdődik, ami miatt két dolog kezd el foglalkoztatni. Az egyik, hogy az elmúlt harminc évben vajon hány ember szenvedhetett maradandó sérülést a fél méterre található vaskorlátnak esve? A másik pedig, hogy mekkora fájdalommal járna, ha az előttem ugráló, túlsúlyos angol lányok valamelyike, a lábamra ugrana véletlenül? Az este hátralévő részében az első kérdésemre nem, a másodikra viszont sajnos több ízben is választ kapok.

A közönség túlnyomórészt eredeti szigetlakókból áll, és kevésbé színes az etnikai összetétel, mint egy átlagos londoni utcán. Mivel Nagy Britanniában május 6.-án lesznek választások, a politika még ide is beszűrődik. Egy hosszú hajú srác, köldökig érő fehér pólóján, a „Destroy Gordon Brown” felirat olvasható, ami számomra a punkok pártatlanságát bizonyítja. Azt, hogy nem feltétlen kötődnek ők egyetlen politikai oldalhoz sem, ha szükségesnek tartják, akár egy munkáspárti miniszterelnököt is finom, építő jellegű kritikával illetnek.

A Dropkick Murphysre gyakorlatilag megtelik a terem. Az ír népdalos intró alatt tapintható a feszültség. Az összegyűlt, mintegy háromezer, ember a „Let’s Go Murphy” rigmust skandálja, nekem pedig az jár a fejemben, hogy vajon itt is divat-e, a koncert kezdetekor, a félig teli söröspoharakat laza mozdulattal előrehajítani, amire pár pillanat múlva igen a válasz. A nyitó Famous for Nothing alatt nyomban elszabadul a pokol, és a korláttal kapcsolatos elméletem percek alatt meg is dől. A szám végére már több méterre sodródom tőle.

A Levellers és a Clash találkozásaként is jellemzett héttagú zenekar felváltva adagolja az ír népzenei dallamokat felvonultató, együtténeklős, összeborulós számait (ilyenkor jellemzően az egyetlen alapító tag, Ken Casey basszeros énekel) illetve a gyors, néhol már HC-be hajló darálásait, pl. a Citizen C.I.A.-t. A nyakamba folyamatosan érkező sör utánpótlás, ill. a kövér lányok lábamon ugrálása ekkor éri el az ingerküszöbömet, ezért kicsit hátrébb húzódom, ahonnan már azt is látom, hogy a három gitáros közül kettő hol tangóharmonikára, hol bendzsóra cseréli le alaphangszerét. A dobok mellett álldogáló, skót szoknyás Scruffy Wallace pedig egyszer dudáját, másszor fuvoláját fújja.

Az összetartozást, a bajtársiasságot megéneklő dalok alatt az énekes, Al Barr (a zenekar egyetlen nem ír, hanem skót származású tagja) az ignite-os Téglás Zolira emlékeztet, csak épp nyeszlettebb kiadásban. A tiltó ábrák ellenére folyamatosan body surfözőket, a biztonságiak gyorsan kapdossák lefele, de testi fenyítés helyett, azzal a lendülettel vissza is engedik őket.

Stílusosan a Clash kissé felpörgetett Guns of Brixtonja következik. Utána pedig, a Dirty Glass alatt, szoknyában és rózsaszín felsőben egy szőke copfos rockabilly csaj libben be. A Caseyvel előadott feleselős duettje, az este eddigi legszórakoztatóbb momentuma, így belelkesülve ismét előrenyomulok. A gunyoros, csajozós Kiss Me, I am Shitface alatt ötven-hatvan lányt hívnak fel a színpadra táncolni, akik a tánc mellett a zenekartagokat és egymást is folyamatosan ölelgetik.

A ráadás blokkot Martin Scorsese Téglájának betétdalaként is szereplő, az együttes számára az igazi népszerűséget meghozó, Shipping Up To Bostonnal kezdik. A háttérben kalóz zászló váltja fel az addig kékben, vagy sárgában virító templomi ablakokat idéző molinókat. A refrént három ezer torok énekli együtt, és átfut az agyamon, hogy most bizony jó érzés lehet írnek lenni. A záró szám alatt még egyszer ellepik a színpadot a rajongók, ezúttal inkább a hímneműek. Az összeölelkezős, ugrálós össznépi éneklés során az is kiderül, hogy az íreknél bizony a fiúknál is divat a has-piercing.

A buli végeztével a merchendising pultnál, mint a cukrot úgy viszik a pólókat. Zúgó füllel kilépve az utcára még látom, hogy alkalmi árusok a földre terítve, a benti ár feléért kínálják szinte ugyanazt.


folk punk london dropkick murphys koncertbeszámoló london calling



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.