2010.05.21. 10:04 – A Lángolók

Mrs. Cobain és a középkor – ömlesztett anyag

A lassúmetált játszó Cathedral kihozott egy duplalemezt, ami elsőre ijesztőnek hangzik, de nem az. A CocoRosie inkább fárasztó, mint szerethető. A Hole nem is zenekar, inkább csak Courtney Love szólóprodukciója. A Jaldaboath a középkori vígasságok életpillanatait keveri a Monthy Python féle filozófiával. A Tunng jó lemezt hozott össze, de most sem vállalt sokat. Kritikák, egyben.

Cathedral – The Guessing Game
(Nuclear Blast)

Alany: veterán angol doom metal zenekar, nem valószínű, hogy a stílus kedvelőinek be kell őket mutatni. Igazán nem várná az ember, hogy húszévnyi működés és nyolc lemez elkészítése után ebben a viszonylag zárt zenei világban majd pont a Cathedral lepi meg valami újdonsággal, pedig ez történt.
Pro: a majdnem 90 perces dupla CD (és LP) messze nem csak lomha, nyomorúságos dalokat tartalmaz, a tiszta doomnál – már elnézést – jóval változatosabb, érdekesebb. A doom mint alap persze megmaradt, de áthatja a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji progresszív, pszichedelikus rock szelleme. Szinte folyamatosan vastagon búg a mellotron, és a meglehetősen hosszú dalokat nem kevés instrumentális rész, apró díszítés, váratlan ötlet teszi teljessé. Érződik, hogy a készítők szerint nem baj, ha egy lemez, sőt azon belül is egy dal lassan jut el A-tól Z-ig, a lényeg, hogy szépen minden szálat elvarrjanak közben. Ugyanakkor a ló túlsó oldalára sem esnek át, nem jammelgetnek, szólózgatnak percekig feleslegesen. A The Guessing Game az év egyik legjobbja egyelőre.
Kontra: az első CD egy pompás rózsabokor távolról szemlélve, a második pedig egy virág leszakítása ugyanerről a bokorról. Azaz a 2-es diszk nehezebben megközelíthető, szúrósabb, barátságtalanabb, igaz, nem sokkal kisebb élmény, mint a párja. Aki még a kákán is csomót keres, megemlítheti, hogy Lee Dorrian hangja kevés ehhez a zenéhez, de ha nem lenne Dorrian, Cathedral sem lenne, ergo a felvetésnek semmi értelme.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

CocoRosie – Grey Oceans
(Sub Pop)

Alany: Coco és Rosie, vagyis Bianca és Sierra Casady testvérek. A kalandos életű lányokat hiába sodorta egymástól messzire az élet, ők mégis újra egymásra találtak. Ekkor, 2003-ban indult el a közös karrierjük. Azóta kiadtak három lemezt, együtt zenéltek Antony Hegartyval és Devendra Banharttal, valamint majdhogynem pontosan két évvel ezelőtt, 2008. május 18-án, még Magyarországon is felléptek. Sőt, úgy tűnik, a nyár során újra felkeresik hazánkat. A zenekar most megjelent, negyedik korongjának címe Grey Oceans.
Pro: A CocoRosie a legújabb albumán is elsősorban a különcségével igyekszik magára felhívni a figyelmet. Nem az ötletek erőssége dominál, hanem a duó zenekészítéshez való könnyelmű, humort sem nélkülöző hozzáállása. A két furcsa lány szabadon engedi magát, hogy konvenciók nélkül játszhasson a türelmünkkel. Az érzelmességet nagyfokú játékossággal párosítják. És bár a hangszeres megoldások csak csekély mértékben bizonyulnak érdekesnek, a zabálnivalóan kedves ének és az operába illő vokál egymásrautaltsága mindenképp meghatározó élményt jelenthet.
Kontra: A Grey Oceans összességében többször válik fárasztóvá, mint szerethetővé. Keresi, de nem találja a helyét. Képtelen eldönteni, hogy szórakoztatni, vagy inkább bosszantani szeretne. Emiatt nem lesz sem szokványosan jó, sem pedig radikális az anyag.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 2/5)

Hole – Nobody's Daughter
(Mercury)

Alany: Senkit se tévesszen meg a lemezen található Hole-felirat, ez egy Courtney Love-szólólemez. Lehetne persze máshogy is, hiszen a Hole-t is mindenki Love-val azonosítja, de most bőven kiderült, hogy Eric Erlandson gitáros egyénisége mennyire szerves része volt az anyazenekarnak. Zenét minden esetre bármilyen név alatt rég hallottunk Mrs. Cobaintől.
Pro: A Nobody's Daughter mindent megtesz, hogy megidézze a '90-es éveket. Odakent gitárok, rekedtes, beleszarós énekhang. A kezdő dalnál mintha visszatértünk volna abba a szép időszakba, mikor a rokksztárok nem akartak rokksztárok lenni, a rajongók kockás inget hordott, és Nirvanát gitároztak szomorúan nézve.
Kontra: A kezdő dalt leszámítva ez a lemez rossz. Courtney hangjában benne van az előző évtized összes felszippantott kokainja, amivel még nem is lenne baj, ha az legalább agyában nem rakódott volna le az eredmény. Ezért nem tűnt fel neki az sem, hogy a dalcsokor legdurvább pillanatai is olyanok, mint egy kiherélt Subways. Ez nagyon ciki, mivel már maga a Subways is ki van már herélve. Aki nagyon nosztalgiázni akar, jobban teszi, ha előtúrja valamelyik Vines-lemezt.
(Szöveg: fá; pontszám: 1/5)

Jaldaboath – The Rise Of The Heraldic Beasts
(Death to Music)

Alany: Ugye az évek során volt már true, death, thrash, szimfonikus, indusztriál, depresszív, szuicid stb. blackmetal, így joggal merül fel a kérdés tehát mindenkiben: miért nincs még középkori, lovagi blackmetalnak csúfolt förmedvény? Miért ne lehetne egy blackbe ágyazott Robin Hoodos, ködös, trubadúros marhulás, ha már minden volt? Elfogadható, de nem túl életszerű felvetés ez. Akik mégis riffet hánytak a kétkedők szavára, az az angliai (honnan máshonnan?) Jaldaboath együttes, melynek énekes/gitárosa a jobb napokat is megélt The Meads Of Asphodel soraiból kivált James Fogarty. Segítségül hívta még volt csapatából a dobost illetve Sir Bodrickot basszuson, hogy egy bűzzel átitatott hamisítatlan középkori mókázás közepébe rántsák a modernkori hallgatót.
Pro: Saját bevallásuk szerint is a középkori vígasságok (víg gazságok!), életpillanatokat akarják keverni a Monthy Python féle filozófiával, mindezt megspékelve a Fekete Vipera legfelemelőbb perceivel. A nyitószámban rögtön egy király-királylány-lovag-hírnök dramaturgia közepén vagyunk, jönnek a fanfárok, a kedélyes tánczene, az elszántság, a kiszolgáltatottság meg a kötelező vér és halál, mintegy a történet lezárásaként. Ha bírod a mulatós metálzenét (Finntroll és társai) ez biztos kivágja nálad a biztosítékot, ugyanis ennyire populárisan vidám muzsika mostanában bizonyosan nem létezik a műfajban. Remek kórusok, ölelnivaló dallamok és némi blackmetal (a Seek The Grail című számban az éneket tekintve pl. Bár érdemes megjegyezni, hogy a Jaldaboath-ot blackmetalba sorolni enyhén túlzás, a TMoA se volt az a kifejezett szűken vett feketefém, de a címkézés sajnos ilyen újkori betegség, nem térhetünk ki előle).
Kontra: Vért fogsz hányni ettől a minden számot uraló, legdurvább pillanataiban a Daudi Baldrs mélységeit nyaldosó szintetizátor hangzástól. Viszont, ha ezt túléled és nem vagy szívbajos, akkor irány megsunázni minden grófkisasszonyt és befeküdni részegen egy várárokba a lovad mellé, páncélban.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Tunng - And Then We Saw Land
(Full Time Hobby)

Alany: A Tunng közel sem idegen név azok számára, akik figyelemmel kísérték az elmúlt évek folyamatos folktronica hisztijét. Az Egyesült Királyságban ténykedő, a szokatlan, de általában azért elég szellős hangszerelés ellenére egyébként egész terebélyes, hat főt számláló zenekar 2005 és 2007 közt gyors egymásután az asztalra tett három albumot, a sokfelé szaladó újkori folk elektronikus kütyükkel inkább jobban megtámogatott, mint nem nevezet oldaláról. Azóta nagylemez ugyan nem, de kislemezek érkeztek, most pedig újra komplett albumot kaptunk, és aki eget rengető death metal pálfordulásra számított, nos, csalódni fog.
Pro: Maradt tehát a még folkon belül is csendesnek és minden harsányságtól mentesnek kimérlegelt, halálnyugodt dalolgatós vonal. A műfaj jó szokásait megtartva az is akusztikusnak hat, ami elektronikus, de a megszólaláson túl, amire tényleg felkapja az ember a fejét, az a második hallásra már dúdolásra késztető, harmadik hallásra pedig még nem idegesítő dallamok. Abból pedig van bőven, főleg az album elején, de remek például a vége felé közeledve a kamu A-Ha-feldolgozás is. Merthogy az nem az, de azért Taaake Meee Oooon.
Kontra: A Tunng jó lemezt hozott össze, azonban most sem vállalt sokat, és bár nehéz ezt nekik felhánytorgatni, azért fel kell. Tök jók a jó dalok, de ilyen dallamokkal, amik itt vannak, némi plusz dinamika használatával ennél messzebbre is lehetne jutni. Mindenesetre cukik!
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 4,2/5) Ezt hallgasd!


lemezkritika indie pop rock metál hole cocorosie ezt hallgasd cathedral tunng jaldaboath



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.