2010.05.23. 14:48 – A Lángolók

Bemelegítés metálra

Metalfest @ Csillebérc 2010.05.21.

Tavaly is elázással kezdtük a fesztiválszezont, idén sem úsztuk meg, csak míg akkor Várpalotán sikerült a nedves bulit abszolválni, addig idén Csillebércen történt mindez. Igaz, az a hülye, aki az öt percig tartó felhőszakadásban pont a szabadban van, de tény, hogy ha felülről nem is, alulról mindenképpen ázott a jónép a nagy tócsáktól és a sártól. A szervezők végül is igazat mondtak mikor azt hangoztatták, hogy a terület nagy része aszfaltozott viszont, ha az ember koncertet is akart nézni, akkor bizony jött az utolsó pillanatban sátorba szorított nagyszínpad melletti dagonya, amit tisztán senki nem úszott meg, úgyhogy mi is, mint a síelők, úgy csúsztunk be a rácsok között a sáron a Deicide koncertjére.

A zenekar létezése, bizonyos szemszögből nézve elég kínos, hiszen Glenn Benton énekes-basszusgitáros már 42 éves, és még mindig él. Hogy ez miért érdekes? Azért, mert Mr. Benton huszonévesen olyat nyilatkozott, hogy ha nem hal meg magától 33 éves koráig, akkor önkezével vet véget életének, és mindezt kissé zavarosan összehozta azzal, hogy Jézust is ennyi idősen feszítették keresztre. Azóta persze folyamatosan rákérdeznek nála, hogy mi is van ezzel a projekttel, ő meg csak hárít, hogy részeg volt, az ember fiatalon képes hülyeségeket beszélni stb. Arról nincs hír, hogy a homlokába égetett fordított keresztet megbánta-e (tényleg ott van, láttuk), de mivel a billog rajta virít, így mi mást csinálhatna így negyven felett is, minthogy a Sátán mellett prédikál a színpadról, igaz kissé hitelét vesztve (még a közismerten katolikus Ralph Santolla is gitározott náluk két lemezen, ami még egy csapás a Bentont hithű sátánistának gondolóknak). Ettől függetlenül a Deicide mindig is a minőségi death metalt játszotta már a nyolcvanas évek vége óta, ráadásul a zene sokszor fülbemászóan dallamos, főleg az utóbbi időkben, amit jól ellensúlyoz Benton jellegzetes, frissen leszúrt disznó visítására emlékeztető hörgése. Szóval akár jó szórakozás is lehetett volna ez a sok blastbeattel teleszórt, a fentebb említett okok miatt komolyan aligha vehető zene, de a hangzás elrontotta az egészet. Ha otthon, kicsit hangosabban hallgatom a Deicide-ot, már akkor nagyobb hatást ér el nálam, de így inkább csak kipipálhattam, hogy láttam élőben életem egyik meghatározó death metal zenekarát (legalábbis ez volt az egyik első, amit a Cannibal Corpse mellett hallottam a kilencvenes évek elején). (Szöveg: dg; értékelés: 2,5/5)

A Nevermore körüli nagy esemény, hogy most jelenik meg a nagyon semmilyen új lemezük, a The Obsidian Conspiracy, a magyarok számára pedig az is fontos, hogy van egy új gitárosuk, akit Vörös Attilának hívnak. A srác majdhogynem fele annyi idős, mint a veterán zenekar néhány tagja, viszont tud gitározni, és akár koncerten is helyt tud állni. A társaság (ide értve a kedves hangmérnököt) a nap talán legförtelmesebb hangzását produkálta. Felfoghatatlanul halkan, aránytalanul, és zavarosan szólt a koncert. A mélyek elvesztek valahol a hangfalakban, a gitárok meg koszoltak. Reménykedni lehetett csak, hogy kis idő után majd feldereng valami, de Jeff Loomis gitárja is csak akkor szólt rendesen, amikor szóló előtt rátaposott a pedáljára. Ez az állapot maradt a végégig. A dolgot tetézte, hogy a zenekar sem volt formában; többször estek szét, ami a világ elvileg egyik legjobb koncertzenekarától igen kellemetlen. Nem tudni, hogy mi az oka, talán még nem melegedtek bele a koncertezésbe, vagy nem is akarják már ezt csinálni, mindenesetre néhány alkalommal úgy néztek egymásra, mintha nem is értenék, hogy a másik mit csinál ott mellettük. Rutinból persze végignyomták a szűk egy órát, de szomorú, hogy egy átlag alatti lemez után, egy szintén átlag alatti koncertre tellett csak tőlük. (Vörös Attila blogja szerint állítólag semmit nem hallottak magukból, azért volt ilyen pocsék az előadás.) (Szöveg: dj; értékelés: 2/5)

A Nevermore-nál a mélyek hiányára panaszkodhattunk, míg a Lamb Of God alatt arra, hogy túl sok van belőlük. A gurgulázó metálzenéjüknél a lábdobot és a tamokat olyan erővel tolták a képünkbe, hogy bizonyos részeknél eltűnt minden más hang, és úgy szólt a cucc, mintha egy helikopter zúgna közvetlenül a fejünk felett. Ellentmondás lehet, hogy ez még mindig jobb volt, mint a Nevermore suttogása, mert legalább volt benne letaglózó erő. Mit ad isten, a Lamb Of God sem volt csúcsformában. Talán tehetségkutatón lehet olyat hallani, hogy egy zenekar belesül egy dalba, és újra kell kezdenie, az amerikai metálhősök (koncertrutin ide vagy oda) mégis produkálták ugyanezt. A gitárosok a színpad két széléhez rögzítve nyomták végig a koncertet, és Randy Blythe-on (ének) kívül talán csak a basszusgitáros volt igazán aktív. Azért a groove-ok működtek, a számok teljesen a helyükön voltak, a közönség is jobban bepörögött, mint mondjuk a Nevermore alatt, sőt a háromnegyedház a régebbi slágereket egy emberként üvöltötte. A zenekar nem érdemtelenül kapja meg a szakmai elismeréseket (a Pantera szintjéig még persze tornázni kell), de ez a koncert éppen annyira volt elég, hogy követeljünk egy összeszedettebb, szép hangzású pecsás koncertet, mondjuk holnaputánra. (Szöveg: dj; értékelés: 3/5)

A Deicide-hoz képest a black metálos svéd Marduk annyira nem rontotta a renoméját a hülye nyilatkozataival, de az utolsó Hammer World magazinból azért kiderül, hogy Morgan Hakansson gitáros bizony egyaránt hisz Istenben is, Sátánban is (legalábbis a mögöttük álló erőkben biztosan, bármit jelentsen ez), viszont az utóbbi biztosítja számára a társadalom béklyóitól való teljes megszabadulást. Hogy ezt most csak a show kedvéért mondogatja-e, vagy tényleg komolyan gondolja, azt nem tudom, de az biztos, hogy a színpadon is próbálták eljátszani a pokolból szabadult négyfős hadsereget, már ami a szigorú grimaszokat, a pózokat és az arcfestést illeti. Ők sem szóltak jól, ezért a viharos riffelést, meg a 200+ bpm-es dobolást csak erősen figyelve lehetett kivenni, utóbbit kicsit jobban, és hát így az ostromhangulat is kissé felemásra sikeredett, nem volt az az érzésem, hogy mindjárt megnyílik alattam a föld, és a következő pillanatban már tényleg magával a Bukott Angyallal nézek farkasszemet. Ehelyett inkább érdeklődve figyeltem oldalról Lars Broddesson dobolását, aki a pont egy héttel előtte Budapesten játszó másik Larshoz képest úgy ütött, mintha maga lenne a metronóm, ráadásul ezt az eszeveszett tempójú csépelést úgy viszi végbe, hogy szinte mozdulatlanul, csak a csuklóját és a lábfejét mozgatva ül a felszerelése mögött. Felszínes szemlélődő akár azt is hihetné, hogy semmit nem csinál, csak benyom egy gombot a dalok kezdetekor. Viszont egy idő után a jól megszólaló számok hiányában ez a már húszéves black metal zenekar is unalmas lett, úgyhogy gyorsan le is zártuk a tényleges fesztiválszezon előtti bemelegítést. (Szöveg: dg; értékelés: 2,5/5)


metál deicide marduk nevermore lamb of god metalfest



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.