2010.05.25. 13:18 – Sz.A.

Mosolygós rock & roll - London Calling #4

The New York Dolls @ Koko, Camden Town, London 2010.04. 19.

 „When I say I’m in love, you best believe I’m in love, L U V!”- vágja arcunkba David Johansen, a rövid operarészletből álló intrót követően, és máris dübörög a R’n’R. Az 1400 fő befogadóképességű Koko, mint meggyőződésem szerint az összes londoni koncertterem, korábban ez is színházként, majd moziként működött. Hihetetlen atmoszféra, bíbor színű falak, két szinten erkélyek, plafonról lelógó óriási diszkó gömb, közel teltház.

A bőrdzsekis, napszemüveges Johansen, jó esélyekkel indulna egy Mick Jagger hasonmás versenyen, amiről eszembe jut, hogy ilyen lehetne egy Rolling Stones-klubkoncert, ha nem csupán százezres stadionokban játszanának. Ez itt azonban nem a Rolling Stones, hanem a New York Dolls, amely ugyan csak öt évig volt aktív a hetvenes évek elején, de számtalan zenekarra voltak hatással mind a későbbi punk (Ramones, Sex Pistols, Clash) mind a glam rock, metál (Kiss, Guns ’n’ Roses, Mötley Crue, Hanoi Rocks) színtéren.

A félelmem, hogy egy izzadságszagú produkciót látunk majd - a csupán két eredeti tagot felvonultató bandától - gyakorlatilag az első taktusok alatt eloszlik. A közönséget leszámítva ugyanis, amely mozdulatlanul ácsorog még a legboogisabb számoknál is, egyszerűen minden a helyén van. Kristálytisztán szól a cucc, jók a dalok, amelyeket olyan lazán nyomnak le, mintha csak a garázsban jammelnének, Johansen pedig tökéletes példa, hogy van, akinek hatvan felett is jól áll a R’n’R. A középpontban természetesen rajta kívül a másik eredeti tag, Sylvain Sylvain van legtöbbet, aki úgy tűnik, hogy zenélés helyett, inkább folyamatosan sapkáját és fehér selyem nyakkendőjét igazgatja, grimaszol, vagy hangszerét emelgeti. Viszont ha már úgy is ott lóg a nyakában egy gitár, néha azért csak lenyom egy-egy szólót is.

A NYD két album után oszlott fel ’76-ban, hogy közel harminc év kihagyás után, egyik nagy rajongójuk Morrissey felkérésére folytassák ott, ahol abbahagyták. A még életben lévő három tag, 2004-ben egy koncert erejéig összeállt, ami azonban olyan jól sikerült, hogy egy teljes turné, majd azóta két új album is következett. Arthur Kane 2004-es hirtelen halála miatt a basszusgitárt, a valódi világhírnévhez legközelebb jutott finn zenekar, a Hanoi Rocks, egykori bőgőse vette át. Sami Yaffa, ma este is egykori példaképeivel zenél egy színpadon. Rajtuk kívül még egy Tommy Lee-re emlékeztető fazon játszik gitáron, illetve egy rövid hajú csávó dobol. Öltözködésükben a hetvenes évekhez képest, mindenképpen szolidabbra vették a figurát, mikor is képesek voltak húszcentis talpú cipőkben, akár női ruhákban is színpadra állni, de maradjunk annyiban, hogy azért egy stylist ma este is elcsemegézne a szerelésüket elnézve.

Kb. fele-fele arányban adagolják a eredeti és a reuniont követő albumok dalait. A számok között a közönséggel való kommunikációt, inkább Sylvain végzi. Amerikaiként kifigurázza az angol, általa entellektüelnek vélt kiejtést, és zenélés helyett többször is a francia egzisztencializmus megvitatását indítványozza. Szerencsére erre végül is nem kerül sor, a koncert lendülete azonban ezzel együtt, a harmadánál, megtörik. A Dance Like a Monkey-val ugyan ismét ébresztgetni próbálják a bágyadt nézőket, sőt a huhogós refrénnél meg a közönségénekeltetés csodafegyverét is bevetik. Mindez azonban hiába, hiszen ezt követően ők vesznek ismét vissza a tempóból, és egy másik eredeti zenésztársuk, Johnny Thunders emlékére, eljátsszák a You Can’t Put Your Arms Around a Memory című balladát.

Közeledik a vége, amit a hideg angolok is érzékelnek, és végre feloldódnak. A Pills alatt, mikor Johansen arról a bizonyos R’n’R nővérről énekel, akitől csak romlott az állapota, a földszint első harmadában elkezdődik a tánc. A színpadon pedig két, második gyermekkorát élő, állandóan mosolygó hatvanas csávó játszik. Sylvian például viccesen megfésüli Johansent, annak szájharmonika szólóját követően. Élvezik az egész szituációt, és az a jó az egészben, hogy a jókedv ragadós. Egyszerűen nem lehet mosolygás nélkül nézni őket, amerre nézek, felfele görbülő szájak mindenhol. Az első album klasszikusaival (Trash, Jet Boy) tovább fokozzák a hangulatot, majd egy rövid szünet után az egy számos ráadásban, legismertebb daluk, a Personality Crisis zárja az estét. Egy hete még azt sem tudtam, hogy ismét léteznek, most meg túl vagyok a 2010-es év eddigi legjobb koncertjén.


rock koncertbeszámoló london calling the new york dolls



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.