2010.06.14. 09:04 – Sz.A.

Rage Against The Wall - London Calling #8

Rage Factor - Victory Celebration Party (Rage Against The Machine, Gogol Bordello, Roots Manuva, Gallows) @ Finsbury Park, London 2010. június 6.,

Ingyenes Rage Against The Machine-koncert, negyvenezer ember előtt a Finsbury Parkban. Miért is? Háttérinfó: A lista-fetisiszta angolok életében központi szerepet tölt be a karácsonyi kislemez eladási lista, melynek élére 2005 óta minden évben az aktuális X-Factor-győztes került. Ezt elégelte meg egy házaspár, és tavaly év végén a Facebookon kampányt indított egy az X-Factor győztes Joe McElderry-vel egyidős, 18 éves dal, a RATM Killing In The Name-je mellett. A pár hetes akció egyrészt megmutatta a net közösségszervező hatását, másrészt jól felbosszantotta az angol Kozsónak beillő Simon Cowellt, aki futószalagon gyártja Angliában és Amerikában a tiszavirágéletű popsztárokat. December 20-ra pedig a Killing In The Name kiütötte az X-Factort. Ezt az eddig példanélküli eseményt a zenekar azzal hálálta meg, hogy bár eredetileg idén nem is terveztek koncertezni, mégis beiktattak egy nyolcállomásos turnét, aminek csúcspontja a londoni ingyenes fellépés volt, Zach de la Rocháék pedig a koncert másnapján már olyanokat nyilatkoznak, hogy annyira inspiráló volt számukra az egész spontán kampány és a koncert, hogy új albumon is gondolkoznak.

Ez mind nagyon szép, azonban az egyetlen bökkenő, hogy hiába ingyenes a koncert, ha még februárban három óra alatt százhúszezren regisztráltak a negyvenezer helyre, így elvileg nem tudunk bejutni. B tervre van szükségünk.

Szombat. Este kilenc. Terepszemle. Ma még be lehet menni az amúgy négyméteres, tömör (hogy kívülről semmit se lehessen majd látni) fémkerítéssel elválasztott fesztiválterületre. Keressük azon fákat, amelyekre felmászva másnap át tudunk majd ugrani. A potenciális példányokat azonban plusz kordonokkal is körbevették, illetve az eldugottabb helyeken reflektorokat helyeztek el. Egyértelmű tervünk továbbra sincs.

Vasárnap. Délután öt. Negyedórája ücsörgünk a fal tövében lévő játszótér mászókáin, háttérben az első előzenekar, a londoni Gallows játszik. Több száz kint rekedt sorstárs lézeng a környéken. A csúszda tetejéről ágaskodva a kivetítők felső részét lehet látni. Nem az az igazi koncertfeeling. Az alagútásás opciót tárgyaljuk épp, mikor két sárga mellényes biztonsági rohan el jobbra. Aztán fémes zajok balról. Pár srác rugdossa az egyik kaput. Biztonságiak ugye sehol, mert elszaladtak a másik irányba. Első blikkre lehetetlennek tűnik, hogy ettől valóban ki is nyíljon a négyméteres kapu, de fél perc múlva már mi is rohanunk. A kapu pedig igenis kinyílik, és feltűnik az ígéret földje, a szép zöld gyep, meg az életnagyságú színpad. Emberek rohannak befelé a résen. B-kategóriás hollywoodi filmek zárójelenetéhez hasonlóan, ahogy közeledek, a kapu kezd bezáródni. Nagy levegő, és uzsonnás zacskómat is eldobva izgalmamban még épp átcsúszom a három biztonsági között. Mintegy száz örömmámorban úszó embertársammal együtt kurjongatva futunk be a csodálkozó fesztiválozók közé. Egyesek az első földön ülő csoport mellé lehuppannak, mintegy elvegyülve a jogosan bent tartózkodók között. Én viszont az „addig futok, amíg a tömeg el nem nyel”, taktikát választom. Miután a várt retorzió elmarad, és egy biztonsági őr sem akar leteperni, kezdem elhinni, hogy valóban sikerült. Bent vagyok. Telefonos egyeztetés után a statisztika: háromból ketten jutottunk be.

A Gallows, a később punk-klasszikussá vált, Bobby Fuller I Fought The Law-jával búcsúzik éppen. A szintén londoni Roots Manuva alatt már elöl, mintegy tíz méterre állunk a színpadtól. Páran bólogatnak ugyan, de a többség inkább türelmesen kivár. Az átszerelés alatt játszó South Centrallal, ami két bőrdzsekis, fekete kapucnis DJ-t takar, már kevésbé toleráns a nép. Eleve nincs nagy sikerük, de a Nirvana Smells Like Teen Spirit techno remixe végképp kiveri a biztosítékot, és amíg az egyik srác a pultra felállva püföli a szintetizátorát, műanyag palackokkal jól megsorozzák.

Az eredetileg Hütz and the Béla Bartóks névre keresztelt Gogol Bordellóra azonban már vevők az emberek és a nyitó Ultimate alatt beindul a tánc. A bajszos Eugene Hütz hol akusztikus gitárjával, hol borosüvegével a kezében tombol, míg Pedro Erazo equadori származású kongás-MC Che-Suda-kás pólójában szántja fel a színpadot, később pedig a közönségbe bedobott dobra, mint pajzsra áll fel, hogy onnan ugorjon be a tömegbe. A háromnegyedórás koncertet a Start Wearing Purple-lel zárják, amire a körülöttem állók katyusatáncot járnak.

Háromnegyed órányi várakozás után a kivetítőkön Simon Cowell rajzfilmfiguraként konferálja fel a „világ legnagyobb rock and roll bandáját, amihez sajnos semmi köze sincsen”, majd megszólalnak a légoltalmi szirénák, és lassan felkúszik a háttérben a mexikói Zapatista Nemzeti Liberális Hadsereg zászlója, a fekete alapon virító vörös csillag. Az egész este egyik legfelemelőbb pillanata, mikor a nyitószám, a Testify alatt negyvenezer ember üvölti azt a George Orwell-i szellemiségű gondolatot, hogy „who controls the past now / controls the future / who controls the present now / controls the past”. Mindezt egy olyan városban, ahol a több tízezer térfigyelő kamerából álló rendszernek köszönhetően, 1984-hez képest kissé megkésve ugyan, de a Nagy Testvér mára tényleg valósággá vált.

Harag ide, vagy oda, Zach de la Rocha arcán a düh helyett sokkal inkább a jókedvet lehet felfedezni. Szinte folyamatosan mosolyog. Látszik, hogy ez az este nemcsak a rajongóknak, hanem valóban nekik is sokat jelent. Elmondja azt is, hogy milyen nehéz volt összehozni egy ekkora ingyenes koncertet, hogy a zeneipar milyen nagy mértékben próbálta ezt megakadályozni. A Township Rebelliont pedig a Gázában élőknek küldi, és felszólítja a jelenlévőket, hogy tegyék végre azt, ami helyes és ítéljék el a blokád miatt az izraeli kormányt.

A korlátnál állva a tömeg olyan erővel nyom, hogy egy ponton már bordatöréstől félek. Ez, illetve, az a tény, hogy folyamatosan a fejem fölött emelgetik ki a biztonságiak a kidőlt embereket, sokat elvesz a koncertélményből. Így azt az intermezzót, mikor is felhívják a színpadra a Facebook-akciót elindító házaspárt, John és Tracy Mortert, már hátrébbról szemlélem. Tom Morellótól megtudjuk, hogy a Morterék által elindított kampány nem csupán a kislemez megvásárlására, hanem egy hajléktalanokat segítő alapítvány támogatására is buzdított, illetve, hogy a Killing In The Name eladásaiból befolyt profit teljes egészét ők is ennek a szervezetnek adják. Az összegyűlt 162173 fontról szóló csekket pedig szimbolikusan itt helyben át is adják. Ezután pedig az est meglepetése, „az egyetlen angol punkbanda, amely hatással volt a RATM zenéjére”, a Clash White Riotjának feldolgozása következik.

Alig több mint egy óra után már le is vonul a négy agitátor. A szünetben a kivetítőkön 2009. december 1-je és 20-a között íródott újságcikkek és nyilatkozatok részletei villannak fel, aláfestőzeneként pedig Joe McElderryt, az X-Factor győztesét hallhatjuk. Bár zeneileg ez nem felemelő élmény, de így legalább megússzuk az Internacionálét, amit ebben a szituban két éve meg kellett hallgatnunk a Novarockon. A vetítés végén megjelennek a december 20-ai eredmények. X-Factor: 450 ezer, RATM: 502 ezer és a szerény „történelmet írtatok” felirat. Zárásképp pedig mi más jöhetne, mint a főszereplő Killing In The Name. Önmagában a „történelmet írtatok” talán kissé túlzó, de a „zene” szó elébiggyesztésével már abszolút megállja a helyét, pláne, ha ennek hatására tíz év után valóban készül egy új RATM-album.


rock gogol bordello ratm koncertbeszámoló london calling



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.