2011.02.12. 15:00 – Kálmán Alida

Élt 33 évet

Hobo Blues Band-búcsúkoncert @ 2011.02.11.


Amikor a Hobo Blues Band tagjai utolsó előtti koncertjükön meghajoltak, és lementek a színpadról, Póka Egon még odaszólt a közönségnek: „Gyertek el holnap is! Mi mindennap itt játszunk!” És bár ez tényleg vicces volt, valahogy senki nem nevetett. A közönség csendben és üvöltve (igen, így egyszerre) nézte, ahogy lassan kihunytak a színpadon a fények. És még akkor sem mozdult, amikor a háttérvetítésen az elején fityiszt mutató nagy kéz kiszabadította a hüvelykujját, utoljára még integetett, majd visszahúzódott a vörös függöny mögé. Az előadásnak vége. A Bohóc és barátai elbúcsúztak. És bár a koncert hibátlan volt, mindenki lehajtott fejjel, maximum tűnődő mosollyal az arcán indult a kijárat felé. Nemcsak egy együttest temettünk, hanem egy korszakot, és sokan az ifjúságukat is.

A koncert előtt, amikor gyülekezett a tömeg, már érezni lehetett ezt. Az átlagéletkor 50 körül volt. Jöttek a hatvanas nagymamák, akik még utoljára magukra vették a kockás ingüket, a nagypapák farmerban, és velük középkorú gyerekeik, huszonéves unokáik. Apák és anyák hozták el fiaikat, lányaikat. Jöttek az ötvenesek, bandázva, együtt a régi társasággal, vagy épp ott találkoztak egymással sok év után. Mint az a köpcös, ősz hajú, szemüveges fazon, akinek a nyakába borultak hatalmas kiáltással, és aki lopva törölt le egy kiszabadult könnycseppet, amikor senki nem látta. S ott voltak a negyvenesek és a harmincasok, akik tiniként a Vadászatot hallgatták rongyosra egykor. Az örök csövesek, öltönyben és elegánsan. És a tinédzserek is, akik meglepően nagy számban képviseltették magukat. Ám amikor kihunytak a fények, és színpadra lépett a Hobo Blues Band, már nem lehetett tudni, ki mennyi idős. Mindenki őrjöngött, fütyült, tapsolt, énekelt és ugrált. Mindenki húszéves volt.

Ők is, ott fenn, a színpadon. Hiába eresztett hatalmas pocakot Póka, lett csont ősz Tátrai, és Janika a dobok mögött hiába lett Jánoska bácsivá. Hobo pedig elemében volt, mint mindig. Énekelt, vonaglott, grimaszolt, nevetett. Jöttek sorra a régi slágerek, mind egy-egy búcsúajándék, nyilván. Azt, hogy az egyik legelső slágerüket eljátsszák majd, viszonylag hamar kiderült. Hobo ugyanis leszólt valakinek a színpadról: „Hiába kiabálod be folyamatosan a Kopaszkutyát, azt nem játsszuk – majd csak később. Demokrácia van, azt csinálunk, amit akarunk.”

Valaki mégiscsak hiányzott a színpadról. Amikor Hobo felkonferálta a társat, akivel összevesztek-kibékültek, vagy ki tudja, akkor lett teljes az este. Bejött Bill, nyakában az elmaradhatatlan Fradi-törülközővel, és felrobbant az aréna. Nemcsak a szeretettől, hanem attól az energiától, amit ez a két „öreg” még mindig produkálni képes közösen a színpadon. Több mint 120 évesek együtt, de pont annyira hitelesek itt az arénában, mint harminc évvel ezelőtt a lepukkant klubokban. Ezt bárki összehasonlíthatta, mert a színpad mögött vetített képeken ott voltak fiatalon, és bár most kicsit talán kevesebbet mozogtak, több lett a ránc, őszebb a haj, a szív ugyanaz maradt.

„A mi korunkban minden igényt már nem tudunk kielégíteni” – mondta Hobo a koncert vége felé. De persze megtették. Újra beleszerettünk Mata Hariba; együtt gondolkodtunk, hogy Ki vagyok én; Nem hallod? üvöltöttünk kétségbeesetten; sétáltunk Kőbányán; felosztottuk, melyik az Enyém, tied, miénk; Vadásztunk, nem is keveset; az akusztikus blokkban fohászkodtunk, hogy ó, szerencse, ne hagyj el; később beültünk B. elvtárs Volgájába; és hát Oly sokáig voltunk lenn, hogy már nem is bántottunk senkit, csak vertük, vertük a habot.

A koncerten nemcsak Hobo, Bill, Póka, Tátrai, Solti és Madarász Gábor, Hobo legújabb zenésztársa volt ott, hanem sokan mások is: Cseh Tamás, Pilinszky, Ginsberg, a Rolling Stones, Muddy Waters és persze József Attila. A koncert egyik csúcspontjának bizonyult, amikor Hobo, miközben a zenekar a színpadon játszott, a közönség között sétálva szavalta a Hetediket. Mert ezen az estén sem csak énekes volt, hanem színész, költő, primadonna, bohóc, ahogy szokott.

Másik megható pillanat volt, amikor Hobo és Bill a színpadon ülve énekelt. A Kapitány keze folyamatosan a társét kereste. Majd rátette a tenyerét Hobo combjára, aki azt megfogta. És így ültek ott, egymás mellett, talán utoljára. És a Bohóc vigyázott a Királyra. Nem bírták már úgy a tempót, mint régen. Elfáradtak, és nem leplezték. Mégis, végigcsináltak egy olyan három órát, amit megemlegettünk. És megsirattunk, hiszen végül is temetésre jöttünk. Hobo Blues Band, élt 33 évet. De ahogy Hobo mondta, csak a banda távozik, a zene marad.

Fotó: Sánta István Csaba

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (4,4/5)

rock blues koncertbeszámoló hobo blues band



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.