Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Michael Monroe – Sensory Overdrive
(Spinefarm)
Michael Monroe a Hanoi Rocks nevű méltatlanul kevés fényt kapó glamrock-zenekar nehéz természetű extravagáns énekese volt. A teljes skandináv rock n’ roll színtér más lenne, ha a Hanoi Rocks nem létezett volna. A zenekar kellően sok botránnyal kísérve élte végig karrierjét, egy hosszabb pauza után 2001-től csinált néhány turnét, majd ego-ellentétek miatt 2009-ben végleg feloszlott. Az énekes persze nem tudott ülni a seggén, és összerakott egy fasza zenekart, meg egy lemezt is.
A Sensory Overdrive egy vérbeli glamrock-album, vagy inkább rock ’n roll, mert tupír és külsőség ezen lemezen vajmi kevés van a kellően feltűnő borítón kívül. Tökös gitárok, kivédhetetlen énekdallamok, és változatos, szórakoztató számok. Aki persze képtelen elviselni a countryt, biztos ugrani fog egy dalt, a Lucinda Williams country/folk énekesnővel készült Gone, Baby Gone-t, de Monroe szereti ezt a világot is.
Nem szabad persze megfeledkezni a zenészekről, mert nyilván nélkülük ilyen erős lemez nem született volna. Szóval itt van Ginger gitáron, a brit Wildhearts szintén nem egyszerű főnöke, aki sok dalt szállított ide is. Ketten a New York Dollsból: Steve Conte (gitár) és Sami Yaffa (basszusgitár), utóbbi a Hanoiban is zenélt és Karl Rockfist, aki például a Danzigben volt dobos. Monroe természetesen szaxofonon is játszik néhol (Later Won’t Wait kiállása például nagyon ütős). A produceri szék is nagy emberé volt: Jack Douglas, aki többek között az Aerosmith legjobb lemezein dolgozott.
Ezek a nevek tehát, ettől persze még lehetne szar a Sensory Overdrive, de nem az, sőt. Kisujjból ráztak ki 11 számot, amiből egyet sem lehet kiemelni, hogy az mindenek fölött áll. A cucc szinte hibátlan, a nyilatkozatokban már most fel-feltűnő ego problémára pedig majd az idő megadja a választ.