2011.04.28. 08:00 – lánggitár

A japán földrengés oka

Weedeater, Zoroaster, Haw @ Tündérgyár, 2011.04.25.


A Tündérgyár érdekes hely. Az ember sose tudja eldönteni, hogy koncepció-e a lepusztult romkocsma érzés, vagy csak még nem fejezték be a munkát. Igaz ez főleg a nagyjából építési területnek kinéző koncertteremre is, ami amúgy tökéletesen passzolt az est fellépőihez.

A Haw kezdte az estét. Itt Igor és volt Stereochrist-tagok gyűltek össze egy déli menetre. Kellemes meglepetés volt a buli, megfelelő arányban keverik a southern rockot a mocsármetálos dolgokkal, volt rendes alja is, bár a gitáron még lett volna hova tekerni. Makó Dávid becsülettel elénekelt mindent, és továbbra is jól áll neki a színpad, láthatóan lehiggadt, és biztos a dolgában. A Freeride Of The Workhorse nagy dal, sokan ismerték is, de a bendzsós szám is nagyon jó. A Haw olyan, hogy az ember megkíván egy hideg (rövid)italt, és ez a legnagyobb dicséret.

Az atlantai Zoroaster az előzetes belefülelés alapján nem sok jóval kecsegtetett, de alaposan rácáfoltak minden sztereotípiára. Trióban, brutális hangerővel játszottak, amolyan Electric Wizard/Eyehategod vonalon, itt-ott Will Fiore még énekelt is, bár a hangja teljesen beleépült a zenébe, hozzátenném, így volt jó. Viszont a dobostól mindenkinek leesett az álla. A cuccát előretolták a színpad közepére, így mindent látni lehetett a játékából. Iszonyatos erővel, látványosan és pontosan ütött. Kitűnő bál volt ez is, de ami utána jött, arra senki sem számíthatott.

A Weedeaterről nehéz bármit mondani. Dixie Dave Collinsbasszusgitáros-énekes (a fenti képen) Lemmy korai reinkarnációja. Már a Haw alatt láttam, ahogy fel-alá járkál egy üveg Jack Danielset lóbálva, magában beszélt (morgott), és igazán veszélyesnek tűnt. Dixie Dave Collins valószínűleg őrült, eszelős és emberhúst reggelizik whiskeyvel, de egy biztos: ő a főnök. Nála hitelesebb, tahóbb redneck figurát még nem láttam. Az ilyen Zakk Wylde féle kisfiúk nyugodtan elbújhatnak sírdogálva, Collins többet iszik, és többet ér bármelyiküknél. Amúgy a másik két tag sem az a hittantanár típus, a potrohos, kopaszodó, hínárhajú, szintén zseniálisan ütő dobos simán elindulhatott volna egy szépségversenyen.

A koncert? Aki nem volt ott, annak hogy lehet elmagyarázni azt a bőgőhangzást, ami kiszakadt Collins ládájából? Sokféle gyilkolást hallottam már, a kultis Torche vitte eddig a pálmát, de a Weedeater túltett mindenkin. Ilyen szintű kínzóan, ijesztően durva földindulást én még a büdös életben nem hallottam, és lehet, hogy nem is fogok. Nem hinném, hogy ezt bárki felül tudná múlni. Amúgy érdekes, hogy az ilyen zenéből három szám bőven elég általában, az ember feje könnyen megtöltődik a zajjal, de innen valamiért senki sem ment ki. Jöttek a felére lelassított, elementáris erejű Sabbath-riffek, ott volt az a fajta lüktető déli blues íz, amitől a Weedeater teljesen más, mint az ilyen sludgenak becézett zenekarok többsége. Collins magából kikelve ordított, bandzsított, grimaszolt végig, delejes volt a tekintete, tényleg nem százas az ember, mégis, nagyon-nagyon szeretnék a barátja lenni, vagy legalább inni vele egyet néhanapján.

Szöveg: Sausage
A kép nem a koncerten készült.


rock metál doom koncertbeszámoló zoroaster haw sludge weedeater



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.