2011.05.25. 09:15 – AronH

Romlik a renomé

Moby - Destroyed.
(Little Idiot, Mute)

Moby aktuális új lemezére mindig legyinteni a legsikkesebb megoldás. Az a fajta ellentmondásos zenei nerd ikon, akit pont, hogy az sztk-keretes, pitchforkos okostojások nem szoktak szeretni. Az ő oldalukról nézve kora harmincas titkárnők esélyének tűnik megmutatni színes és művelt önmagukat egy polcnyi eredeti Moby-lemez felmutatásával, merthát a zene milyen változatos, nem sekélyes, de táncos, különben is, milyen szuper ez a kopasz-szemüveges imázs meg a konstans szomorkás fej. És bár a magam részéről szeretem úgy gondolni, hogy nem vagyok kora harmincas titkárnő, a helyzet az, hogy az előbbi állításokba nem nagyon tudnék belekötni.

Meg nem is szeretnék - hiába az egyre gyakoribb önismétlés, meg ez az elég semmilyen album, Moby sokat látott és sokat közvetítő zenész, aki (főleg élőben) közel megunhatatlanul hozza ezt a keserédes zenebohóc imázst. Az életmű skálája szintén elég egyenletesen mozog minden lemezen az imádott New York-i klubszcéna hedonizmusa és a másnapjaival, hétköznapjaival együtt járó urbán bakelitmelankólia közt, hol ide tolva a hangsúlyt, hol oda. Az igazán kiugró sikerek pedig jobbára végletek közül kerültek ki, és az utóbbi pár év is termelt néhány nagy slágert, akkor is, ha az elmúlt tíz év termését valami miatt félvállról szokás kezelni. A Last Night, mint éjszakához kapcsolt konceptalbum után két éve érkező Wait For Me "kimondottan érzelmesnek, gyönyörűnek" volt szánva. Az új anyag legendáriuma pedig most az egyedüllét, az üres hotelszobák, az alvó városok és a hajnali órák köré csoportosul.

Sajnos azonban ezt a lemezt én sem tudom megvédeni. Egy DJ-ként, multi-instrumentalistaként, zeneszerzőként, önmenedzselési mesteremberként, előadóként, civil jogi aktivistaként, öntudatos pánikbetegként már bizonyított polihisztornál több mint húszéves pályafutás után egyre fenyegetőbb közelségbe kerül az unalmassá válás lehetősége, a Destroyed. lemez pedig, mint felvett anyag, jó erősen, kétszer húzza ezt alá. Feleslegesen hosszan hömpölyögnek egymás után a tökéletesen érdektelen dalok, amiket kevés kivétellel képtelenség bármihez kötni vagy megjegyezni, és a legjobb esetben is csak az marad meg, hogy ezek a műanyagosan vonós számok, ez meg olyan mintha Depeche Mode lenne vokóderrel, ennek meg megmaradt a kántálós szövege, ebben meg kivételesen hallani valami basszusfutamot. Valószínűleg nem kell ecsetelni, mennyire nem jelent ez semmi jót. Szerencsére azért attól nem kell félni, hogy túlzottan erőltetné ezt az egészet a sokszínűségről elhíresült komplett zenekaros koncerteken.

A lemez megvásárolható a Bookline hálózatában is.

Szerintünk: (2/5)
Szerintetek: (2,3/5)

lemezkritika pop electro moby



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.