Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Castle – In Witch Order
(Ván Records)
Boszorkány a lemezcímben, fordított kereszt (netán kard?) a logóban, ördög és pokol a dalszövegekben – nyilvánvaló, hogy egy újabb retró doom metal zenekarba botlottunk, amely valószínűleg eladta a lelkét a patásnak (legalább félig, manapság sose lehet tudni). A Castle bemutatkozó albumát az teszi szimpatikussá, hogy a zenét nem lágyítják fel holmi egyéb hangszerek, mint fuvola, orgona, zongora és hasonlók, csak a gitárokat nyúzzák, ahogy az meg van írva a Heavy Metal Nagy Könyvében.
Kényelmes helyzetben vagyok, nem szükséges semmiféle bevezető, elég mindenkinek elolvasnia a nemrég a Blood Ceremonynál írtakat, azok ezúttal is érvényesek. Az amerikai Castle sem a metál kereteit feszegeti, épp ellenkezőleg, visszatért a kezdetekhez, amikor négy-öt (esetükben három) ember kiállt a színpadra, és egyszerű, gonosz riffekkel egyszerű, gonosz zenét játszott. A dobok mennydörgésszerű robajhangzása, a puritán, nyers, mégis ízes megszólalás még rá is tesz egy lapáttal, nagyon hatásos. Újdonság lehetne a női énekhang, főleg hogy az nem a műfaj utolsó másfél évtizedében klisévé váló angyali, hanem a sallangmentes metálhoz jól passzoló, karakteresnek azért jóindulattal sem nevezhető "normális" orgánum, de hát ilyen zenekarból is egyre több van mostanság.
A zenét tehát három perc alatt megfejtettük, nem volt nehéz dolgunk: doomos ősmetál női énekkel és visszafojtott férfi üvöltéssel-szavalással. Ilyen esetekben csak az a kérdés, elég jók-e a számok ahhoz, hogy hosszabb távon megmaradjon a szimpátia. A válasz nem könnyű, mert ugyan még sosem írtam dalt, de valahogy minden hallgatáskor az az érzésem támad, hogy többet is ki lehetett volna hozni az alapokból. Sokszor mintha nem lennének rendesen befejezve, kurtán-furcsán érnek véget a számok, és egyes témák sincsenek a minőségükhöz képest megfelelően kibontva. Kiváló gitárszólók egész sorával találkozunk, a riffelés is gazdag és változatos, az énekdallamok viszont fakók, kevés bennük a kapaszkodó. Nem mintha ez a stílus a slágerek dúdolgatásáról szólna, de ha csak a két legnagyobb kedvencem, a The Devil's Blood és a Jex Thoth dalait veszem, náluk bizony jócskán akadnak emlékezetes pillanatok.
Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy az In Witch Order nem direkt lett ilyen, hogy nem ez volt az eredeti szándék: mindenféle szempontból minél visszafogottabb zenét játszani (ami persze nem egyenlő az érdektelen unalommal). Mintegy így reflektálva az évtizedek folyamán lejátszódó "progresszióra", ami rengeteg felesleges cicomát hordott rá a heavy metalra, sok esetben eltüntetve annak lényegét. Nem állítom, hogy a Castle eljutott az ősforrásig, sőt még azt sem, hogy jó helyen keresi, de egyáltalán azért, hogy keresi, jár neki a dicséret. Adjunk neki bizalmat, hátha a második lemezére meg is találja.
