Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Opeth – Heritage
(Roadrunner)
Körbeértek a dolgok: először Mikael Åkerfeldt énekes-gitáros unta meg a hörgést, sőt az egész metált. Most pedig én untam meg végleg Mikael Åkerfeldtet.
Érdemes végighallgatni az Opeth életművét, egymás mellé tenni, hasonlítgatni dalokat, dalrészleteket, a számok felépítését, a zenei eszközöket. Aki egy kicsit is objektíven képes megközelíteni a kérdést, könnyedén beláthatja, hogy az Opeth, hiába rendelkezett már a kezdetektől felismerhető stílusjegyekkel és használta azokat mindvégig, albumról albumra mindinkább kiüresedett. Nem egyedi eset, hogy egy zenekar hanyatlásának ideje pont akkor kezdődik, amikor a legnépszerűbbé válik: az Opeth a Blackwater Park, majd a Deliverance óta "sztáregyüttes" metálos körökben, ugyanakkor a zenéje egyre ötlettelenebb. A Damnation a mássága miatt újszerűnek tűnt, ám aztán a Ghost Reveries és még inkább a Watershed a zsákutca végét jelentette. Ez a két utolsó lemez kétségbeesett, görcsös ragaszkodás a jól bevált formulákhoz, amelyek ugyan még működnek, de önnön magukat zárják falak közé és emésztik fel. Egyszersmind az őrlődő, kreativitását vesztő zenész minden bizonnyal öntudatlan jajkiáltásai is.
Aki túlzásnak érzi ezt, olvassa el a szaklap legutóbbi számában megjelent Mikael Åkerfeldt-interjút. Ebben az énekes-góré elmeséli, hogy az új lemezhez először elkészülő két hagyományos dalával kapcsolatban semmit nem érzett, mintha egy gép köpte volna ki azokat. És pontosan ez hallatszik már a két utolsó Opeth-lemezen is, csak legfeljebb akkor ezt nem volt mersze megfogalmaznia, vagy még nem érezte így. Egyébként a hanyatlás oka egészen pontosan meghatározható, Åkerfeldt magának kereste a bajt: a Deliverance óta csak nagyon kevés beleszólást engedett a munkába a zenésztársainak, gyakorlatilag egymaga írta a lemezeket. Olyanok is: a Morningrise ötletorgiából felépülő vára mellett elég szembetűnő különbséget mutat a Watershed kiszuperált panelekből álló viskója.
Az említett interjúban Åkerfeldt azt is elmondja, hogy ráunt a hörgésre és az extrém metálra. A Heritage készítésénél – miután a szemétbe hajította a két új dalt – eleve progresszív rockban gondolkodott, ami ismerve vonzódását a hetvenes évekhez, egyáltalán nem meglepő, sőt teljes mértékben akceptálható. Minden készen állt tehát arra, hogy az Opeth irányt váltson, és örvendetes módon megújuljon.
A kiadó által indításként bemutatott The Devil's Orchard dal azonban valahogy az elejétől fogva nem stimmelt. Nem az a probléma vele, hogy az aktuális retró-trendet követi, hiszen Åkerfeldt régóta elkötelezettje ezeknek a zenéknek, de tény, hogy nagyon szépen belesimul abba, túlságosan is. A legfőbb baja a hamissága – nem a szó zenei értelmében, persze. Hiába tudom, hogy Åkerfeldt él-hal a progresszív rockért, ez egy nagyon kiszámítható darab, a tudás és a technika ott van mögötte, érzelem viszont sehol. Aztán a lemezt végighallgatva lett teljes a döbbenet: a The Devil's Orchard talán a legjobb szám a Heritage-en.
Az elektromos gitár tényleg a háttérbe szorult, a hörgés eltűnt, de mindezzel nem lenne gond. Csakhogy a Heritage a parasztvakítás iskolapéldája. Åkerfeldt összedobált egy csomó lapos énekdallamot, rengeteg szólót, telerakta a számokat unalmas és jellegtelen perkás, mellotronos, akusztikus gitáros részekkel, felesleges leállásokkal, amitől élvezhetetlen és gyakorlatilag hallgathatatlan lett az egész. Értem én, hogy hetvenes évek meg progresszió meg nem kellenek refrének, de a King Crimson, a Camel és Mikael egyéb példaképei a nagy témázgatások közepette is mindig szerettek volna elmondani valamit, sőt jobb esetben érzelmi többlet is alátámasztotta a mondandójukat. Netán még dalokat is sikerült írniuk.
A Heritage-en semmi mást nem hallani, csak azt, hogy most iszonyúan megmutatják nekünk, mekkora zenészek játszanak rajta; "a dobot és a basszust élőben vettük fel", hűha!, "hallani a zongorapedál kattogását meg még az ujjak csúszkálását is a gitárhúrokon", őrület! Nem villognak és hangszerbemutatót rendeznek, lesújtóbb a helyzet: lenézik az egyszeri hallgatót. "Tudjuk, hogy nem érted, de mi értjük, nyugi, te csak figyelj tátott szájjal, az a dolgod."
Előttem a kép, ahogy koncerteken a metálosok átszellemült arccal bólogatnak az ad hoc váltásokat meg a művészinek szánt szólóhalmokat hallgatva (magában persze mindenki alig várja, hogy jöjjön végre a dzsi-dzsi), utána meg révülten mondogatják egymásnak, hogy "azért ez a Mika mekkorákat gitározik már". Ez persze a rosszabbik eset, a jobbik az, hogy ledobálják az egész zenekart a színpadról, de ilyen úgyse lesz, úgyhogy az imádott Mika csak még jobban beleringatja magát abba az álomba, hogy ő egy igazi Művész, aki Megmutatta a Metálosoknak.
A Heritage egy gőgös, nagyképű lemez egy narcisztikus embertől, aki azt hiszi, hogy bizonyos körben minden moslékot el tud adni, ha arra "Érték" címkét ragaszt. A legviccesebb, hogy igaza is van, kezet foghat barátjával, az év másik legnagyobb blöffjét (Ghost) elkészítő Devin Townsenddel, és együtt röhöghetnek megvetően a Rajongókon. Úgyhogy, Rajongók, vegyétek, vigyétek, hallgassátok a Heritage-et, és vessetek magatokra.