2011.12.22. 16:00 – Rácz Mihály

Sosem leszünk olyan zenekar, ami csak feldolgozásokat játszik – Csík Zenekar-interjú

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Csík Zenekar most hozta ki Lélekképek címmel új albumát, az év utolsó előtti napján, december 30-án pedig óévbúcsúztató nagykoncertet tart a Hungexpón. Az új lemezről sok lényeges dolog derül ki az együttes két motorjával, a zenekarvezető Csík Jánossal, valamint a feldolgozásokért elsősorban felelős Szabó Attilával készült hosszú beszélgetésünk során. Mint ahogy az is, hol tart most úgy egyáltalán ez a láthatóan nagyon népszerű zenekar.

LG: Először is nézzük, milyen szerepet alakítotok a Csík Zenekarban.
Szabó Attila: Szabó Attila vagyok, hegedülök, illetve gitározom a zenekarban.
Csík János: Én Csík János vagyok, az egész alapítója és éltetője.

LG: Oké, eddig rendben, és kicsit részletesebben?
SZA: Mindketten autentikus népzenével jegyeztük el magunkat igen régen már, sokat muzsikáltunk, táncházaztunk, táncegyütteseket kísértünk, tehát éltük az autentikus együttesekre jellemző életet. 1988-ban kezdtem muzsikálni, és milyen érdekes, hogy a Csík Zenekar pont abban az évben alakult. De én akkor még nem voltam benne, autentikus népzenét játszottunk, és feldolgozásokat is készítettünk a Gajdos Zenekarral. Ezek más irányúak voltak még, a népzenét próbáltuk másféle hangszerekkel picit átértelmezni, de az a zenekar azért kilencven százalékban a népzene autentikus megszólaltatása mellett tört lándzsát. '95-ben az első Csík-lemez megjelenése után szólt Jani, hogy menni kéne hozzájuk játszani. Ekkor mindenki úgy ismerte a bandát, hogy egy autentikus népzenekar, így kerültem Jani mellé prímásnak. Aztán az ő ötletén nagyon csodálkoztam, hogy van egy palatkai lassúja, amit olyan jól lehetne szvingesíteni. Janiról sok mindent el lehetett képzelni, de azt nem, hogy szvinget akar játszani. Az ötlet ugyan jegelődött, de mindig előhozta, hogy "kéne ilyet csinálni, te tudsz gitározni", és ez végül a Kor falára albumon össze is jött. A palatkaiba beúszik egy szving téma, hívtam könnyűzenész barátaimat hozzá. De ez még az az irány volt, amikor autentikus zenét próbálunk könnyűzenei hangszerekkel eljátszani.

LG: Ez is már több mint egy évtizedes történet.
SZA: Igen, '98-ra állt ez össze, két-három év huzavona után.
CSJ: Igazából nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy olyan jó zenészemberekkel kerülhettem kapcsolatba, mint Attila is. Mindkettőnk gondolkodása nagyon passzol egymáshoz: őrizzük meg mindazt, amit nagyon megszerettünk az autentikus népzene értékeiből, de nem baj az, ha szétnézünk a körülöttünk lüktető mostani világban. Attila azzal, hogy ügyesen megtanult gitározni, jól ért a könnyű műfajokhoz. Az a tapasztalat és tudás, amit akár a Kispál és a Borz zenekarral való együttzenélés során elsajátított, szépen kibontakoztathatott. Bátran megmutathatta a Kispál zenészeinek is, hogy van ilyen ötlete, és ők is könnyen mondhatták, hogy ezt ide lehet hozni. Attila ezt addig forszírozta, hogy próbáljuk ki, hogy belementünk, mi, akik az autentikus népzenei részhez értünk jobban, és persze szeretnénk annak a hangsúlyait megtartani, és az alapján világra segíteni a dalokat. Ez volt a nagy titok és a nagy csoda az emberek számára, hogy azok az akusztikus hangszerek, az a magyar népzene, amitől nem várták, hogy milyen szép és milyen ereje van, most ezeken keresztül tudott bebizonyosodni. Az alternatív rockot játszó zenészeknek is megdöbbentő volt, hogy amit ők játszanak, azt hogyhogy ilyen szépen meg lehet valósítani, és az emberekhez közelebb hozni. Ezzel könnyebben azonosulnak sokan, még tán a népzenét szerető embere közül is.

LG: Az eredményt ismerjük. Hogy találhatott egymásra a népzenész az alternatív színtér muzsikusaival?
SZA: Borzasztó egyszerű ez a dolog, illetve most visszatekintve már egyszerű. Annak idején 18 évet tanítottam mint énektanár. Amikor először betévedtem egy táncházba, nagyon erős élmény volt. Énekszakos főiskolás voltam, zenei általánosba jártam, de ennek ellenére ezt a táncházi vonalat nem ismertem. Kérdeztem az ott muzsikálókat, hogy ez mi, mondták: magyar népzene. Nekem ezt énekszakosként ismernem kellett volna, kérdeztem, még mit játszotok, mondják, hogy palatkai szökőst, aztán adtak felvételeket, eredeti gyűjtéseket, amik roppant érdekesek voltak, de nem igazán tudtam hová tenni. Hat éves korom óta hegedültem klasszikust, amivel nem voltam teljesen kibékülve, mert hiányzott belőle az emberközeli földszag, ami a rockandrollban és a bluesban benne van. Ráadásul azt ugyanezekkel a hangszerekkel el lehet játszani. Gondolkodtam, hogy lehetne ezt elvinni a szélesebb publikumhoz, hogy valamit megérezzenek ebből, és semmi mást nem kellett tenni, mint elfogadni, amit Bartók és Kodály mondott: el kell juttatni ezt az emberekhez, mindig a kor megfelelő ruhájába öltöztetve. Ez most a rockzene, már részemről, ezt találom értékesnek, az alternatívnak hívott magyar rockzenekarok munkásságát nagyon szeretem. Lovasival sokat beszélgettünk, miért van az például, hogy a balkáni zenekarok olyan szépen beépítik az épp aktuális dolgokat a muzsikájukba és a magyar népzenészek ezt nem csinálják. Bandi ajánlgatta is, hogy jó lenne, ha eljátszanánk pár Kispál-számot, ezen jókat vigyorogtunk, aztán rájöttünk, hogy nem is hülyeség. Elhívott bennünket előzenekarnak a Kispálhoz, próbáltuk ezeket sokat, és belecsempészve a népzenét nagyon hatásosnak bizonyult.

LG: Innen nézve már tényleg teljesen harmonikusnak tűnik a dolog. Ez volt tehát a sorsdöntő pillanat?
CSJ: A Petőfi Csarnokban volt ez a sorsdöntő koncert, és Lovasi Andrisnak köszönhetően tényleg tudott egyfajta másságot hozni a közönségének. Betett minket a műsor közepébe, és miközben rettegtünk, hogy most mi lesz, mégis autentikussal kezdtünk, a legvirtuózabb magyar tánccal, a Kalotaszegi legényessel. Eljött egy táncos barátom, ott volt háromezer ember, és elkezdett valaki legényest táncolni. Két-három kínos másodperc után fölmorajlott, de jóindulatúan a tömeg, volt bennük nyitottság eleve, aztán pedig amikor felcsendültek a hangszerelésünkben a jól eltalált Kispál-számok, akkor végképp övék lett az egész dolog. Azért mondom sorsdöntőnek az egészet, mert ennek a műfajnak is, és őnekik is egy teljesen új világ nyílt meg. Később nem fordultak el, ha ilyet hallottak az utcán, mi pedig végre megtaláltuk az utat, hogy egy minél szélesebb réteghez eljusson valami az általuk ismert dalokon keresztül, ami történetesen mégis magyar népzene.

LG: Felépült itt valami teljesen új, olyan új hang, ami bár különböző stílusok ötvözeteként szétszálazható, de mégis valami jól működő dolog. Mindig igyekeztek megfogalmazni, hogy a minőségben nem ismertek megalkuvást, ha úgy tetszik, pardont. Ez rendben is van, de a munka, a hevület, az energia elképesztő áramlása közben sem lehet megcsúszás? Eddig mindig megmaradtatok az általatok helyesnek tartott ösvényen?
SZA: Mindig mondom is Janinak, amikor elkészül egy új lemez, hogy te, ez olyan jól sikerült, mi lesz a következő? Hogy tudjuk ezt, ha nem is überelni, de egy legalább ilyen jót hogy csinálunk újra? De aztán mindig az van, hogy annyit dolgozunk rajta – és nem is évente adunk ki lemezeket, hanem vagy három -, hogy van ideje jól összeérni a számoknak. Gyűlnek az ötletek, van, ami kihullik, más megmarad és eljátsszuk közönség előtt. Az új lemezen is van olyan, amit már tesztelünk egy ideje. De az új lemezre olyan is került, ami ott állt össze a stúdióban, ám biztos vagyok benne, hogy működni fog. A dalokat általában Jani és én találjuk ki, de most Barcza Zsolti is hozott nótát, megvan egy nagyon jó alkotóközösség - anélkül ez nem működne. A hangszerelést együtt szoktuk összerakni, egy-két kivételtől eltekintve, mert valakinek mindig eszébe jut egy jó ötlet, amire a szerző épp nem gondolt. Nem az a klasszikus zeneszerzői munka megy, hogy kiosztom a kottát, te ezt, te meg azt játszd, hanem az alapokat megcsináljuk otthon – én például feldemózom magamnak -, aztán együtt felépítjük a nótát. Azért szerencsés csillagzatú ez a héttagú alkotóközösség, mert mindenki jó muzsikus, és vannak nagyon jó teremtő gondolatok. Az új lemezről, amely közel nyolcvan perces, egy szám le is maradt, miközben először attól félünk, úristen, mi lesz a következő lemezen. Aztán a végén meg nem fér rá minden.
CSJ: Ijesztő lehet, hogy hosszabb, mint egy megszokott lemezanyag. De nem olyan hosszú, mint egy koncert. Az a fajta sokszínűség, amit Attila is mondott, éltetője és alapja, hogy együtt vagyunk, építik egymást a kreatív energiák. Ha mindenki elégedetten megy haza a koncertekről és próbákról, akkor tud ez élni. Mindenki tisztában van vele, hogy ez csak együtt működik jól, bármelyikünk is elégedetlen, és a többiek ezen nem tudnak segíteni, azaz ha nem tudunk egy megfelelő kompromisszumot kötni, akkor nehezebb lesz. Biztos vagyok benne, hogy pont az a fajta intelligencia, ami működik a csapatban, a nehéz pillanatokon is átsegít bennünket. Ez a vonal, amit most csinálunk, még bőven mehet, és nem kell überelni magunkat, és új csodákat csinálni, ha ezt a csodát egy ideig még varázsolni tudjuk.

LG: Azt a sikerszériát, amin átmentetek, valójában csak kevesen élik meg a zenekarok közül, a népzenés, világzenés együttesek közül pedig még kevesebben. Került már veszélybe a Csík zenekar megléte?
SZA: Ha valaki húszévesen lesz rocksztár, akkor fordul inkább elő, hogy nem tudja kezelni, nincs meg hozzá a megfelelő tapasztalat és bölcsesség. Mi az elmúlt három évben vagyunk ott, ahol vagyunk, itt már mindenki lenyugodott, család, gyerekek, megéltük, amit meg kellett élni. Nem vesszük elő a szállodában a rocksztárok turnéjának haladó kézikönyvét, és nem dobálunk ki az ablakon tévéket, semmi ilyesmit nem csinálunk, mindenkinek a muzsikálás a fontos. Mi is buliztunk persze jókat, az erdélyi gyűjtésekkor is sok kellemes dolog történt velünk, de azért picit más műfaj ez, és kicsit más hozzáállást igényel. És igen jól ismerjük már egymást, vannak nyilván konfliktusok a leghétköznapibb értelemben is, de mindig meg tudjuk oldani.
CSJ: Egy jó házasságban is előfordul a jó szeretkezések mellett is veszekedés, és hazudik, aki azt mondja, hogy nem így van, de a kölcsönös megbecsülés és tisztelet az alapja ennek az egésznek, és azt hiszem, ez a jövőben is így lesz. Most például az óévbúcsúztató buli kapcsán beszélgettünk arról, mi a fontos. Az utóbbi években nagyon sokféle életkorú, érdeklődési körű közönségünk lett, és ha tényleg meg tudjuk találni, hogy mit muzsikálunk, és kit akarunk megcélozni, kik, akiket tényleg odavárunk a koncertjeinkre, és hogy milyen fajta örömet szeretnénk adni, akkor sose lesz gond. Ezért is jó, hogy vannak zenekari megbeszélések, ilyenek az év elejiek, lezárjuk az évet és újat kezdünk, hogy hová, merre haladjunk. Tényleg jó az mindenkinek, ha tisztázódik, hogy kinek mi a dolga, mi a kötelessége, hogyan igazítsa az életét, hogyan legyen a része, a része tud-e lenni ennek a dolognak. Tényleg felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy össze-vissza habókoljunk, mindenféle hülyeségeken gondolkodjunk, amíg ez rendben tartható, jó is lesz.

LG: Mennyire számít, hogy a purista népzenés közeg egy része fúj arra, amit mostanában csináltok? Valójában mennyire fontos, hogy legyenek még autentikus blokkok a repertoárban?
SZA: Az egésznek az a célja, hogy az autentikus zene megmaradjon, és megmutassuk olyan embereknek, akikhez más módon nem jut el. Sosem leszünk olyan zenekar, ami csak feldolgozásokat játszik. Kérdezgetik, miért nincs már olyan lemezünk, amelyen csak az van. Nem lesz ilyen, mert az a célunk, hogy az autentikus zenét szerettessük meg az emberekkel. Ha ez működik, márpedig működik, akkor nem kell nekünk átmenni rocksztárba, és a Most múlik pontosant eljátszani tizenkétszer. Persze vannak ilyen vélemények, amit említettél, és kell is figyelni rá.

LG: Kell ezt kezelni valahogy?
CSJ: Tudni kell kezelni. Vannak persze, akik elítélik ezt, az ápolói úgymond a néptánc, népzenei kultúrának – azért is használom ezt a szót, mert ők maguk is azt mondják, hogy nem őrzői, hanem ápolói ennek a kultúrának. De akkor mi mik vagyunk? Mert mi akkor nem őrizzük, nem ápoljuk, miközben Kalocsai katonadalok szólalnak meg az első világháborúból? Vagy mit is értenek pontosan ez alatt? Nekünk azért kell tudnunk ezt kezelni, mert nekik és másoknak is szeretnénk ezt átadni és megtartani a jó kulturális értéket, és nem hiszem, hogy mindenkivel vitatkozni kell. Csak olyanokkal kell vitatkozni, akiknek megfelelő érveik és jól átgondolt gondolataik vannak – ezeket meg is kell hallgatni. De ha tesszük a dolgunkat – és lám, sikeresen és jól tesszük -, akkor csak azt kell meghallgatnunk, aki építő jellegű kritikát mond, még ha az a vélemény negatív is.

LG: Térjünk vissza az új lemezhez! Történt itt most valami, amit átfogalmaztatok, újnak számít, vagy nem ez a lényeg? Azért is érdekes ez az album, mert a sikerlemezeket követő albumokat mindig nagy várakozás előzi meg.
SZA: A zenekar mindig úgy élte meg, hogy kijöttek a jól sikerült lemezek, és ha teljesen autentikus volt, akkor is jó volt, ha feldolgozások tarkították, akkor is. Szerette a szakma, szerette a közönség, és a Senki nem ért semmit című lemezünkért kaptunk egy Fonogram-díjat, amin igencsak meglepődtünk, aztán jött az Ez a vonat… és legfeljebb úgy vagyunk minden lemezzel, hogy a megelőzőt azért meg kéne közelíteni. De ahogy az előbb is mondtam, a két-három év alatt, amíg megcsináljuk a számokat, addig sorba jönnek. Nem úgy megy, hogy leülök és írok egy slágert, hanem eszembe jut egy nóta, és kezdődik, ha betennék ide egy részt, oda meg egy másikat, nagyjából körvonalazódik a cucc, hozom a többiek elé, nézzük meg, ebből jó nóta lehet. Eltelt három év, volt annyi mondanivalónk, hogy lemezt lehessen megjelentetni. Nincsen szerződésünk, hogy öt év alatt három lemezt ki kell adni, mert azt mondta a kiadó. Ha összejön egy lemeznyi, és ezt Jani szokta átlátni, hogy na, most itt az idő, és akkor elkezdünk ezen dolgozni.
CSJ: Való igaz az, hogy amikor egy lemez készül, mindenki tele van aggodalommal, hogy úristen, mi lesz ezen, lesz-e annyi szám, mondjál már Janika valamit! Mondom ekkor, ne aggódjatok, na! Születnek ötletek, nem előre megfontolt szándékkal, nem azzal, hogy én most azt gondoltam ki, hogy a közönséget ilyen és ilyen irányba tereljük. Ez nem a mi dolgunk. A mi küldetésünk az, ha már ilyen nagy szót használok, hogy a lemezeinken valóban megőrizzük azt, amit eddig elértünk. Ezért hálistennek mindig őszinte dolgok születnek. Azért lett most is találó a Lélekképek cím, mert tényleg sokfélék vagyunk, sokféle lélekkel élünk, szomorú és boldog napokkal, tapasztalatokkal, és ha szükséges, egy kis vigaszt ad, amit csinálunk. Azt hiszem, ez arra mutat, hogy érdemes szépen élni, az értékeset, a szépséget meglátni, és hallani versben, szimfonikus zenében, bluesban, alternatív rockban vagy akár a Kalotaszegi csárdás szaporában.

LG: Tehát a sokszínűség itt a kulcs.
SZA: Ilyen sokszínű lemezünk szerintem még nem volt. Vannak benne olyanok, amiket már szinte teljesen mi szereztünk, aztán szimfonikus zenekarral közös mű, amelyet Lukács Miki írt, aztán Juhász Gyula-vers ráfűzve sajói muzsikára. Ilyeneket még nem csináltunk, de az ember mindig szeretné kipróbálni magát új ötletekben. A végén is, amikor már "lezárul" a lemez egy fergeteges blokkal, még ott van a jelzett szimfonikus mű a legeslegvégén. Na, a koncert után is, amikor a Csík Zenekar együtt muzsikál a szimfonikusokkal, felteszem majd a szokásos kérdést: Jani, most mit csinálunk majd jövőre? Na, ezután mi lesz? De ez is jó, mert még gondolkozunk ilyeneken, nem az van, hogy ez is kipipálva, oszt csókolom.
CSJ: Én meg majd válaszolhatom a szokásost, ne aggódj, Attilám, valami biztosan történni fog!


interjú folk pop rock csík zenekar



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása