2012.06.05. 17:30 – Nagy Győző

Enyhén melankolikus dühöngés – Sexepil-interjú

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Június 7-én, az A38-on ad koncertet a nyolcvanas évek magyar undergroundjának meghatározó zenekara, a Sexepil. Az eredeti felállásában 1989 óta nem muzsikáló csapat (háromnegyede) idén januárban keveredett egy színpadra, az egykori énekes, Hegyi Zoltán születésnapi buliján. Vele és a Walesből hazatérő dobossal fejtettük fel az események fonalát.

Hegyi Zoltán: A születésnapi koncert után elkezdtünk szöszmötölni Kocsis Tamással meg László Viktorral azon, hogy milyen jól éreztük magunkat a színpadon, és hogy esetleg ebből lehetne egy koncert, ahol a többi számot is eljátsszuk, amire még emlékszünk, vagy amiről valami dokumentációt találunk.

Ki dobta fel az ötletet?
HZ: Hú, erre nem is nagyon emlékszem abban a nagy kavarodásban. Valahogy felbukkant a semmiből, és aztán izgatottan vártuk, hogy Tibi mit szól hozzá, mert az ő helyzete még macerásabb volt a távolság miatt. Meg hogy egyáltalán van-e kedve?
Vangel Tibor: Nekem azért volt nehéz, mert én nem voltam ott ezen az ominózus koncerten, így nem éreztem azt az eufóriát, amit a fiúk éreztek akkor. Úgyhogy először valóban győzködni kellett, hogy „gyerünk, csináljuk!”, de aztán sikerült nekik.

Meglepett a dolog?
VT: Tulajdonképpen nem, mert nem ez volt az első alkalom, hogy megkerestek minket, nagyjából tíz éve felmerülget már a dolog. Korábban mi nyilván azért nem vállaltuk, mert ’89 után a Sexepil egy angolul éneklő holland énekessel működött még aktívan tizenhárom évig, és így nem volt aktualitása a dolognak. Sőt, a látszat ellenére mi a mai napig nem hagytuk abba a közös zenélést, és dolgozgatunk új anyagokon, de ez más lapra tartozik.

Zoli, Neked nem hiányzott a zenélés? ’89 óta te nem nagyon foglalkoztál ezzel.
HZ: Sőt, egyáltalán nem! És nem is éreztem sem szükségét, sem hiányát. A születésnapomon, az ominózus egy dal előtt is óriási para volt bennem, de aztán ez a színpadra lépés pillanatában megszűnt. Remélem, most is így lesz, mert a para része már most megvan. Egyébként úgy van, ahogy Tibi mondja, pár évente megfogalmazódott ez a gondolat másokban, és bár közülünk igazából senki sem zárkózott el a dologtól, de igazából hurráhangulat sem alakult ki. Ha nincs ez az alkalom most, akkor lehet, hogy még huszonkét évig fel sem merül bennünk, hogy csináljuk.

Könnyű volt felvenni a fonalat egymással?
VT: Nekem olyan volt, mintha előző nap találkoztunk volna utoljára.
HZ: Komolyan úgy hangzott ez a mondat, már megbocsáss, mint amikor frappánsan elütünk valamit, de tényleg pont így van. Érdekes.
VT: Valószínűleg még nagyobb hülyeség lesz, amit most mondok, de egy zenekar is olyan, mint egy család. Szétmehetnek az emberek, elmehetnek másfelé, de amikor újra látják egymást, akkor mintha mi sem történt volna.

Milyen újra belerázódni a zenekari folyamatba?
HZ: Nekem borzasztó fárasztó, amikor már öt órája kint vagyok a Vágóhídon, ahol próbálunk - gondolj bele, a Bruce Sprinsteen sem bírja két és fél óránál tovább, és azért az mégis csak egy másik cucc. Szóval, fárasztó és különös, de baromi izgalmas.

Kerek, lezárt sztori volt számotokra a Sexepil életének közös szakasza?
HZ: Igen, én biztos voltam benne, hogy vége, és egészen másfelé kezdtem el focizni. Bár volt nekem akkor egy kérészéletű zenekarom, a Zombi, amiben elképesztően jó arcok játszottak, és össze is csaptunk öt-hat számot. Na, azt baromság volt talán abbahagyni, ha most így hirtelen visszagondolok. De most is teljesen biztos benne mindenki, hogy ez egy egyszeri, megismételhetetlen, reményeink szerint minél kellemesebb alkalom lesz, és utána mindenki tolja tovább a maga szekerét.
VT: Én sem emlékszem, hogy olyan nagy problémák lettek volna, vége lett annak a dolognak ott, nem tudom, mit akartunk volna még.
HZ: Abból a cuccból szerintem akkor minden kijött. Egy logikus vég volt, szerintem.

Hogy reagált a környezetetek a koncert hírére?
VT: Azok a barátaim, akik ezt a felállást is látták élőben, nagyon örülnek. A másik fele meg valamilyen szinten kíváncsi, hogy mi volt az a dolog, amiről már-már legendaként beszélnek, bár ezeket a nagy szavakat én magam nem szeretem.
HZ: Köszönöm a családomnak, a Jóistennek, a producereknek. Elég erős várakozást tapasztalok, meg sok szeretetet, segítséget. Mindenki bíztat, bátorít, lelkesít, meg azt gondolják, hogy nyilván ez hiányzott nekem eddig is, és jó lesz terápiás célzattal is, ha nem otthon üvöltözök, mint a vaddisznó, hanem egy színpadon, legalább ez a része is kimegy belőlem újra.

sexepil_proba_instagram.jpg

Mai fejjel hová teszitek az Egyesült Álmokat a magyar poptörténetben?
HZ: Én egy fontos lenyomatának tekintem annak a kornak. Nagyon örülök, hogy részt vehettem benne, legalább ez rögzült, és vállalható huszonhárom, de ötvenhárom év után is, szerintem. Szóval, köszönet a Jóistennek és a producereknek. A kritikusok egy nagyon fontos lemezként szokták ezt definiálni, de mi hajlamosak vagyunk, voltunk elszórakozni az egészet, sosem vettük magunkat véresen komolyan. Másoknak jobban feltűnt, hogy ez jó. És én is csak most kezdem látni, hogy tényleg!
VT: Szerintem annál, hogy egy fontos és pontos kordokumentum, nagyon többet nem lehet elvárni egyetlen művészeti alkotástól sem, és ha ez sikerült, akkor tényleg legendák vagyunk.

A szövegek mindenesetre a mai napig érvényesnek hatnak.
HZ: Riasztó módon igen. Khezd utohlérni a vihlág… Nyilván azt a kérdést kell ilyenkor feltenni, hogy ez jó-e, vagy sem? Az jó, hogy nem kellett a következő héten, vagy akár a következő húsz év bármelyik szakaszában a szemétre hajítani, viszont, ha ezek a gondolatok valamilyen szempontból mai is aktuálisak, vagy megfoghatóak, akkor az egy szomorú kórkép is.

Számodra ugyanazt jelenti ezek a sorok, mint akkoriban?
HZ: Nyilván ma egy picit másként szólnak a fejemben, mint akkor, de nagy átlényegülésre nem volt szükség. Ugyanaz az enyhén melankolikus dühöngés, mint akkor volt. Ugyanazokért lehet most is lelkesedni, vagy szomorkodni, akár a világ sorát nézve, akár a személyes sorsokat.

Az utóbbi években mennyire foglalkoztál írással? Dalszövegekkel, például?
HZ: Írtam rengeteget, most már évek óta van egy 90%-os készültségben lévő regényem, ipari mennyiségű novella, vers és természetesen publicisztikák, ezerszámra mondjuk, merthogy az benne van a munkaköri leírásomban, de dalszöveg is sok született. Vannak olyan meditatív foglalkozások, amiket sokat gyakorolok, mondjuk a fűnyírás, a kertben kapirgálás, vagy, ha valahol bóklászom a falu környékén, akkor ezek jönnek, mint egyfajta mantra. És mondjuk paradicsompalánta-ültetés közben jó is ezekkel a sorokkal bíbelődni. A legnagyobb részüknek persze az lett a sorsa, hogy mire beértem a házba, teljesen elfelejtettem, mert marha lusta voltam, hogy bemenjek egy kurva papírért, magnót meg nem vittem magammal, de jó pár azért megmaradt és azokat le is írtam. Tizenöt-húsz dal biztosan van, amit már nem sokat kéne gyalulni.

Tervezed, hogy kezdesz velük valamit?
HZ: Az az igazság, hogy erről még nem nagyon tudok mit mondani, mert ezek annyira friss dolgok és szinte egyszerre jöttek ezzel a Sexepil-reunionnal. Mindenesetre arra a környékre, ahol lakom, odakerültek barátaim, és fejben elkezdtünk foglalkozni azzal, hogy mi lenne, ha. Merthogy ők meg pechemre zenészek. Úgyhogy lehet, hogy ezeknek még lehet valamilyen sorsuk, vagy nyilvánosságuk, egyelőre ott ülnek, kenyeret nem kérnek.

Szóval, azért csak felpiszkált ez a rock and roll dolog.
HZ: Persze. Nyilván most még tagadom, és azt próbálom közvetíteni, hogy „Ugyan, dehogy!”, de eszelős mennyiségű másfajta impulzust adott ezalatt a pár hét alatt is, mint amiben úgy általában benne vagyok. Azokat szintén nagyon szeretem, de ezek egyszerűen mások.

Milyen közönségre számítotok a koncerten? Mennyire ismerik a mai fiatalok a zenekart?
HZ: Szilárd meggyőződésem, hogy azok lesznek ott ezen a bulin, akik már annak idején is ott voltak, szerencsés esetben elhozzák a gyerekeiket, de abban biztos vagyok, hogy a Sexepil, legalábbis ez a felállása, tökéletesen kiesett a köztudatból az alatt az idő alatt, amikor már két generáció is elkezdte felvagdosni az ereit a szomorú popszámokra. Én iszonyúan meg lennék lepve, ha tömegével jelennének meg tízen-, vagy huszonévesek. Merthogy nem tudom, hogy ez a dolog jelenthet-e nekik bármit is. Egyébként meg remélem, hogy a kortársaink jó karban vannak, valamit megőriztek abból a mozgékonyságukból, aminek oly’ sokszor tették annak idején tanúbizonyságát és nem kell székeket elhelyezni a hajón. Meglepő módon, akkoriban egy Sexepil-koncert az undergroundon belül egy zenés-táncos esztrád összejövetelnek tűnt. Persze utána mindenki hazament és felvágta az ereit, mert végtelen sötét hangulatba került, de közben valamilyen módon, mint egy haláltáncban, vagy nem tudom, miben, egyfajta szórakozásban voltak benne. Érdekes kettősség volt ez akkor, és nem tudom, mire lehet számítani most?

sexepil_430298_355784821111756_1118272317_n.jpg

Csak Egyesült Álmok dalait fogjátok játszani, vagy azért másokat is?
HZ: A lemezanyag összesen ötven perc körül van, vagy talán még annyi sem, az azért sovánka lenne. Az évek során sikerült hozzájutni mindenféle felvételekhez régi rajongóktól, egészen elfeledettnek hitt cuccokhoz, amiket ezek a szorgalmas emberek digitalizáltak, sőt, valahogy még azt is kiderítették, hogy hol lakom, és elküldték cd-n. Ezeken van egy csomó olyan szám, ami ilyen, vagy olyan oknál fogva akkor nem került lemezre, viszont szerettük őket, meg a borzalmas ordítozásból, ami hallható ezeken a felvételeken, érezhető, hogy a közönség is bírta. Ráadásul Viktor is egy rabiátus, egyben pontos ember, aki nagyon jó archívummal rendelkezik és ő is elő tudott szedni egy csomó dalt. Hát, ezek voltak a válogatás művészi szempontjai.

Nem sajnáljátok, hogy ennyi energiát toltok bele, és csak egyetlen koncert lesz?
HZ: Végül is a fejeknek ez a foglalkozásuk, nekem meg tök jó, hogy felelevenítek néhány dalt, amit teljes mértékben elfelejtettem. Legfeljebb nem esek pánikba, ha legközelebb valami bulin elkezd rángatni a Bárdos Ági, hogy toljunk el egy számot. Mert az már sokszor eszünkbe jutott, hogy egy-egy számot eljátszhatnánk, és kábé azon bukott meg mindig, hogy nem emlékeztem rá.
VT: Ábrahám Zsolt (a Heaven Street Seven gitárosa, aki közreműködőként szerepel majd a június 7-i koncerten – a szerk.) mesélte, hogy egyszer felléptek Veszprémben és úgy volt, hogy eljátszotok egy számot közösen, aztán végül nem vállaltad, mert nem tudtad a szöveget, vagy mi.
HZ: Az apjuk faszát! Elmondom a kedves olvasóknak, hogy volt ez a valóságban! Én Veszprémtől 50 kilométerre lakom, tél volt, olyan köd, hogy a kutyát nem láttam a kertben, beültem az autóba, beraktam a gyerekeimet, hogy lássák, a papa kábé mit hülyéskedett annak idején a színpadon. Óránként 14 kilométeres sebességgel elmentem Veszprémig, jeges halálfélelemmel, természetesen tökéletesen pontosan megérkeztem a helyszínre, ahol a Heaven Street Seven zenekar hat óra hosszán keresztül basztatott egy kütyüt. Arra nem maradt idő, hogy egyetlen, kétperces beállást csináljunk erre a számra, és akkor azt mondtam: „Figyeljetek, egyetlenegy próba nélkül, huszonkét év után, na, nem bolondultam meg!” Na, ez a hiteles történet.

(Az interjú óta bejelentették, hogy a soproni Volt fesztiválon is ad még egy koncertet a Sexepil.)


interjú pop rock sexepil



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.