Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Fear Factory - The Industrialist
(Candlelight)
Dino Cazares, a Fear Factory nagyravágyó metálgombóca egyszer kvázi földbe állította saját zenekarát. Most éppen azon munkálkodik, hogy másodszor már ne tegye. Az események ennél nyilván bonyolultabbak, de Cazares a metálszíntér egyik legellenszenvesebb figurája volt jó pár évig, nagyzoló nyilatkozatokkal, mindenkinél jobbak vagyunk felfogással. A csúcspont az volt, amikor pornózásba fogott, de ezt hagyjuk, már csak a jó ízlés miatt is. A Fear Factory is többet érdemel a kavarásoknál.
Egy kicsit azonban a személyi változásokba érdemes belemenni, főleg mert a The Industrialist munkálatait is érinti a dolog. Dino Cazares, gitáros annyira központi szereplője a történetnek, hogy amikor 2009-ben visszatért, ketten is otthagyták a zenekart, és éppen azok, akik a dalszerzésért felelősek voltak (Christian Olde Wolbers basszusgitáros és Raymond Herrera dobos), miközben ő távol volt. A Fear Factory ekkor kanyarodott erősebben vissza a kilencvenes évekbe, addig inkább tapogatózott, próbálkozott új irányba. Természetesen a zenekar közvetlen környezetén kívül senki nem láthatja tisztán ezeket az eseményeket, de nem nehéz kitalálni, hogy az ego, mint oly sokszor a zenetörténetben, itt is központi szerepet játszott. Mindenesetre Cazares visszajött, és Burton C. Bell énekessel együtt új dalok gyártásába kezdett. Ebben társuk volt egy ideig Gene Hoglan is, a metálszakma vándordobosa, de a The Industrialist már teljes egészében gépdobokkal készült. Na nem mintha korábban elhittük volna, hogy egy Fear Factory-lemezen (kivéve az elsőt) élő ember dobolt volna, bármennyire is pontos dobos Herrera.
A zenekar hallhatóan a Demanufacture lemezig akart visszanyúlni, ami érthető, hiszen az a kilencvenes évek egyik meghatározó metálalbuma volt, gyakorlatilag az növelte gigaméretűvé Cazares arcát, de szarkazmus nélkül is kijelenthető, hogy úttörő volt a maga nemében, vagy legalábbis eredeti. A 2010-es Mechanize esetén a múltidézést kevésbé lehetett érezni, mint most, de talán csak azért, mert a színvonal emelkedett ahhoz képest.
A The Industrialist egy egységes, vérbeli Fear Factory-lemez. Pontosan azok az erősségei és gyengeségei, mint a kilencvenes években. Erőssége az egyedi hangulat, az összetéveszthetetlen, kétlábdob kísérte egyhangos riffelés, és az átgondolt dalszerzés. Gyengesége Burton C. Bell dallamos kamuéneklése, amit a hosszú évek alatt sem tanult meg élőben ugyanígy produkálni, pedig igazából hosszan kitartott pár hangról van szó, szinte minden refrénben. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy nem fejlődött, de nehéz nem elképzelni, ahogy ezekkel a dallamokkal élőben küszködik.
Végül van egy szempont, ami sokaknak fontos lehet, de kérdés, hogy releváns-e. Ez a lemez nem modern, kilencvenötben titulálhattuk volna annak, ma nem. Aki újdonságra vágyik, felejtse el a zenekart, aki viszont ugyanazt akarja hallani, mint máskor, azaz fasza hangzással legyártott, kicsit megvariált Fear Factory-dalokat, foglalkozzon vele kedve szerint. Akár még jól is szórakozhat.
A teljes lemezt meg lehet hallgatni ezen a linken.
