2012.06.21. 15:00 – Wágner Gábor

A kakukktojás - Melody Gardot-lemezkritika

Melody_cover.jpgMelody Gardot - The Abscence
(Universal/Verve)

A még mindig csak 27 éves amerikai énekes-dalszerző hölgy harmadik nagylemeze részben szakít az eddig tőle megszokott klasszikus jazz-pop hangvétellel. Nekünk, hallgatóknak pedig csak jobb lesz ettől. Melody Gardot buddhista, a humanitárius ügyek lelkes támogatója, valamint a makrobiotikus étrend híve, ami felé amerikai sztárok egyébként ötvenen túl szoktak fordulni (pl. Madonna), mert állítólag sugárzóan fiatalosak és szuperegészségesek lesznek tőle. Hogy ez miért fontos? Egyáltalán nem az, de a sztárszülő gépezet sajnos így működik: felesleges és teljességgel érdektelen bulvárinformációkat szabadítanak rá a hétköznapi emberekre kedvenceikről – csak hogy szimpatikusabbak legyenek. És ilyenkor nem én vagyok az egyetlen, aki felteszi magában a kérdést: adott sztár tényleg tehetséges? Mert ha az, akkor igazán mindegy, hogy mit eszik, és attól mit szarik. Melody Gardot pedig eléggé tehetséges, és ezen se a makrobiotika, se a buddhizmus, se humanitárius ügyek nem változtatnak. Se nem gyengítenek, se nem is erősítenek a dolgon. Semmi közük egymáshoz. Én se leszek jobb vagy rosszabb újságíró, csak mert a panteizmusban hiszek.

Melody Gardot kilencévesen kezdett zongorázni, tizenhat évesen pedig már Philadelphia bárjaiban játszott jazz-sztenderdeket (pl. Duke Ellingtont), meg The Mamas & The Papas és Radiohead dalokat. A fordulatot egy olyan esemény hozta meg, ami akár tragédiával is végződhetett volna, de Melody-ra nyilván vigyáznak az istenek (Buddha biztosan). Elütötték, miközben bicajozott. A hosszúra nyúló felépülési szakaszban, a kórházi ágyon fekve, a még tini lányka megtanult gitározni, majd nekilátott dalokat írni, amiket 2005-ben felpakolt a netre. Erre figyeltek fel az Universal lemezkiadó munkatársai, és Melody rövid időn belül a több mint jó nevű jazzkiadó, a Verve művészei között találta magát. Első két albuma (a 2008-as Worrisome Heart és a 2009-es My One and Only Thrill) éppúgy itt jelent meg, mint az idei harmadik. Míg az első két nagylemez a klasszikus amerikai jazz-pop hagyományt követi, addig a friss album csak kisebb részben, ami elsősorban a produceri székbe belehuppanó brazil Heitor Pereirának köszönhető. Ebből már kitalálható, hogy a számok egyik fele erős latin jazz gellert kapott.

A (férfi)tekintet számára is jóleső látványt nyújtó Melody Gardot az új album egyik leghangulatosabb számával (és egyben az Absence első kislemez-dalával) nyitja a lemezt, egy játékos bossa novával, a Mirával. Aztán szép lassan (négy szám alatt) elcsendesedik az anyag, többek között Caetano Veloso egyre erősödő hatását kezdjük érezni a dalokban és Gardot énekében egyaránt. Az egymásra következő szomorkás balladák sorát egy szenvedélyesebb, icipicit beborultabb darab, az Impossible Love című tangó töri meg. Személyes kedvencem, az If I Tell You I Love You is ezt a hangulatot követi, majd újra a balladák következnek, egészen a lemezt záró Iemanjáig, ami az albumnyitó játékos ízt hozza vissza újra. A türelmesek számára bő 10 perc szünet érkezik még egy rejtett szám is, egy instrumentális, pszichedelikus, nyersebb hangvételű jazz, ami nemcsak a nagylemez, de Melody Gardot eddigi munkásságát is figyelembe véve kakukktojás. Ettől függetlenül kellemes meglepetés.

Szerintünk: (4/5)
Szerintetek: (4/5)

lemezkritika jazz ezt hallgasd meloday gardot



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.